GNL911

Régóta vannak feltartásaim a remake-kel. Mint a mozitörténet szerelmese, annak vagyok a híve, hogy ha egyszer egy filmet igazán jól, maradandó értékként alkottak meg, akkor azt teljesen felesleges újra megcsinálni, mert ugyanolyan jól úgysem sikerülhet, és nem lehet elkerülni az összehasonlítást. Vannak olyan filmek, amelyeknél egyenesen az emberi kultúra elleni bűntettnek tekintem az „újrafogalmazásukat” – most éppen a tervezett amerikai verziós Édes életen vagyok kiakadva, hiszen Federico Fellini 56 évvel ezelőtt készített filmje ma is úgy aktuális, ahogy van, nem is beszélve Marcello Mastroianni, Anita Ekberg vagy Alain Cuny alakításáról. És már most megígérem, hogy nem fogom megnézni az új Ben-Hurt sem, ellenben William Wyler remekművét, ha kell, huszadszor is. (Persze mondhatják, hogy ez a változat is már legalább a harmadik volt, így igaz, de Charlton Heston és Stephen Boyd párharcát, a Benedek László-féle kocsiversenyt, vagy a gályarab és a gazda (Jack Hawkins) „összecsapását” úgysem lehet túlszárnyalni).

Persze tudom, hogy nem mindenki így közelít a mozihoz, a rendezők, producerek sem. És bár manapság az egész filmtörténethez hozzá lehet férni az interneten, és számos olyan csatorna működik, amelynek programjában rendszeresen szerepelnek klasszikus filmek, mégis abból indulnak ki sok esetben, hogy a fiataloknak új stílusban, új vizuális eszközökkel, az ő sztárjaikkal kell megmutatni az egykor sikeres történeteket.

A napokban a Kenneth Branagh-rendezte Mesterdetektívet néztem meg. A 2007-es filmet megelőzte egy 35 évvel korábbi változat (r: Joseph Mankiewicz) amelyben szintén Michael Caine játszott – csak éppen a fiatalember szerepében, amit most Jude Law kapott. Az idős írót Sir Laurence Olivier alakította a tőle szokott intelligenciával, és hidegvérű kegyetlenséggel. Branagh modernizálta a sztorit, már a díszletekkel, hiszen egy hipermodern, agyontechnicizált házban játszódik a kétszemélyes dráma. Ezzel még nem lenne semmi baj, és az operatőr remekül használja ki a díszletek adta lehetőségeket a szereplők elhelyezésével, az arcok fényképezésével. Igazán a gondok akkor kezdődnek, amikor a fiatalember „visszavág” a megaláztatásért: egy rendőrfelügyelő képében leckéztetni meg az írót. Idáig a darab követi az eredeti Anthony Schaffer-dráma menetét (a 70-es évek elején a Madách Kamaraszínházban játszották, Mensáros László és Márkus László volt a két szereplő), ekkor azonban a forgatókönyvíró Harold Pinter alaposan belenyúl: míg az eredetiben a fiatalember elhiheti az íróval, hogy megölte annak feleségét, aki a szeretője volt, de a rendőrség a férjet fogja gyanúsítani, itt a két férfi látens homoszexualitása kezd felszínre jönni, miközben állítólag hamarosan megérkezik a nő, hogy válasszon közöttük. A fiatalember mindkét verzióban az életével fizet a „játékért”, de az elsőben van logika (a férj nem enged, akkor inkább senkié se legyen a nő), a második viszont lóg a levegőben, és éppen a „játéknak” azt a szálát vágja el, ahol nem tudjuk, hogy mi az igaz és mi az átverés. Ha ez egy teljesen új darab lenne és nem lenne egy nagyszerű előző feldolgozása, akkor sem lenne teljesen hiteles – nem is szólva arról, hogy túlságosan nagy a kontraszt Caine visszafogott és Law agresszív játéka között – így viszont kifejezetten tévedésnek hat.

Mostanában látható a Moby Dick új változata. Őszintén megmondom, félek megnézni, hiszen Gregory Peck Ahab kapitánya annyira bennem él az 1956-os John Huston-változatból. Lehet, hogy úgy járnék vele, mint a Bounty 1984-es feldolgozásával (r: Roger Donaldson), amelyben az 1962-esben Trevor Howard által gyűlöletessé tett Bligh kapitánynak szurkoltam, mert Anthony Hopkins lejátszotta a vászonról a Letcher Christianként ripacskodó Mel Gibsont (tagadhatatlan, „Mad Maxnek” nehéz dolga volt Marlon Brando után…). Sok esetben éppen a színészi alakítások, vagy az ő személyiségük teszik lehetetlenné egy-egy remake sikerét. Itt vannak például azok a 30-as, 40-es évekbeli magyar vígjátékok, amelyeket a mai néző is kívülről tud a számtalan ismétlés révén. Napjaink rendezői azonban mégis belevágtak egy „modernizált” Hyppolitba, Meseautóba, Egy szoknya, egy nadrágba. Csupán azt nem vették észre, hogy ezek az amúgy bugyuta, kiszámíthatatlan történetek az egykori szereplőktől voltak „jók”, és egy-egy poén nem attól ül máig, mert akkora poén volt, hanem attól, ahogyan azt Kabos Gyula, Csortos Gyula, Mély Gerő, Gózon Gyula, Latabár Kálmán mondják, a maguk összetéveszthetetlen hanghordozásukkal, gesztusaikkal. Mások szájából – bármilyen tehetséges színészek játszanak is a remake-ben – már korántsem olyan viccesek, a lényeg veszik el…

Ilyennel persze másutt is próbálkoznak, hiszen emlékszünk, a Fanfan La Tulipe-pel Vincent Perez-re egy olyan szerepet adtak, amely ötven évvel korábban fogalommá vált Gérard Philipe személyéhez kötve. A tragikus sorsú francia színész egyik utolsó alakítása a Veszedelmes viszonyok Valmont grófja volt (1959), Jeanne Moreau oldalán, ám a híresebb feldolgozás az 1988-as volt, a John Malkovich – Glenn Close párossal.

Ellenben amerikai filmesek tucatjai akadályozták meg néhány évvel ezelőtt, hogy a Casablancát „újraforgassák” – minden idők egyik legnagyobb romantikus drámája megmenekült, hála a ma sem halványuló Humphrey Bogart-mítosznak…

Azért Bogey sem volt szent és sérthetetlen, mert egy másik alapfilmjét, A nagy álmot (1946) 32 évvel később újra leforgatták, és a maga módján a Robert Mitchum-Sarah Miles páros is legalább olyan izgalmas volt, mint Bogart és Laureen Bacall kettőse. És ha már Mitchumot említettük, akkor nem hagyhatjuk ki A rettegés fokát (1962), amelyben ő játszotta a bosszúszomjas elítéltet, Gregory Peck kérlelhetetlen ellenségét, viszont az 1991-es változatban, ahol Nick Nolte és Robert De Niro nézett egymással farkasszemet, Mitchumnak már csak egy rendőrtiszt szerepe jutott. Az első változat feszültebb, a második brutálisabb volt…

A Casablancát talán azért sem merték újraforgatni, mert túl sok benne a klasszikussá vált jelenet, amelyeket lehetetlen lenne számon kérni. Éppen ezért volt reménytelen vállalkozás 1998-ban Gus van Santtól a Psycho remake-je. Alfred Hitchcock legendás horrorja úgy tökéletes, ahogy van, a félelmetes zuhany-jelenettel, Anthony Perkins rémisztő mosolyával – és természetesen fekete-fehérben…meg is bukott rendesen…

Ezzel szemben, amikor Werner Herzog 1978-ban megcsinálta F.W. Murnau Nosferatujának (1922) remake-jét (persze hangosfilmen és színesben) Klaus Kinskivel a főszerepben, minden elismerést begyűjtött, mert az expresszionista némafilm szellemét át tudta ültetni egy modern képi világba. A Drakula-témát ugyanakkor sokan, sokféleképpen közelítették meg, ennyire direkt „ikerfilmek” nem születtek, de a témában Tod Browning 1931-es filmje Lugosi Bélával a főszerepben az abszolút mérföldkő, bár Francis Ford Coppolának sem kell szégyenkeznie a maga változatával és Gary Oldmannel.

King Kong története is többször megkísértette a filmeseket, legutóbb 2005-ben Peter Jackson vetemedett rá. Az 1933-ast (r: Merian C. Cooper) azonban még egyik sem tudta túlszárnyalni.

1951-ben Vittorio de Sica Umberto D.-je a neorealizmus egyik legszebb alkotása volt. Ezt a történetet vette át 2008-ban Francis Huster Az ember és a kutyája című filmben, amely ugyanolyan megrázó volt, mint az eredeti, nem utolsó sorban a súlyos betegsége után újra kamera elé álló Jean-Paul Belmondónak köszönhetően.

Közismert, hogy az egyik leghíresebb amerikai western, John Sturges Hét mesterlövésze (1960) nem más, mint Kuroszava Akira Hét szamurájának (1954) remake-je. Azt már kevesebben tudják, hogy Kuroszava egy másik filmje, A testőr (1961) volt az őse Sergio Leone első westernjének, az Egy maroknyi dollárért-nak. (1964).

Ha említettük a Ben-Hurt, akkor a Quo vadis?-ról sem feledkezhetünk el. Melvyn Le Roy 1951-es filmje verhetetlen, pedig azóta többek, köztük a szerző Sienkiewicz jogán a lengyelek is megpróbálkoztak. A régi film nemcsak monumentalitásában nagy, hanem Peter Ustinov Nerója is örökbecsű. És ha Ustinov, akkor Hercule Poirot: bár az elmúlt években rendszerint David Suchet-t láttuk Agatha Christie zseniális detektívjének szerepében, Ustinovot (Halál a Níluson, 1978), nem tudja feledtetni.

Az irodalmi művek újra- és újrafeldolgozása más kategória, mint a remake, de ezeknél is mindig akadnak vonatkozási pontok. Minden idők legtöbbször megfilmesített regénye A három testőr, de a csúcs alighanem Richard Lester némi ironikus távolságtartással készített változata (1973-74). Oliver Reednél ma sem tudok elképzelni tökéletesebb Athost, mint ahogyan Faye Dunaway is örök Milady marad..Sokan nyúltak mesteri kézzel A postás mindig kétszer csenget-hez, és nemcsak Roberto Rossellini Megszállottsága (1942) és Bob Rafaelson változata (1981) nagyszerű, hanem a kissé szabadabban kezelt sztorijú Piszkos kezű ártatlanok (1975), amelyben Claude Chabrol a Romy Schneider alakította asszonyt állította a bűntény középpontjába. A Verne-regények közül a Nemo kapitánnyal próbálkoztak a legtöbbször, rendszerint többé-kevésbé átírva az eredeti történetet. Itt Richard Fleischer 1954-es filmje a mérce, nem csupán a kiváló színészek (James Mason, Kirk Douglas, Peter Lorre) és ma is fantasztikus felvételek miatt, hanem azért is, mert ez áll legközelebb az igazi Vernéhez. A nyolcvan nap alatt a Föld körül-ből szintén egy régi, éppen 60 éves film viszi el a pálmát: David Nivennél senki sem tudta volna jobban megjeleníteni a rendíthetetlen hidegvérű, kimért és kitartó angol úriembert.

Ugyancsak sok adaptációt megért a Kincses sziget, már 1918-ban megfilmesítették, a legjobban számomra az 1972-es verzió sikerült, elsősorban Orson Welles egyszerre félelmetes, ravasz és esendő Long John Silvere miatt. Robert Louis Stevensonnak szerencséje van a mozis utókorral, hiszen másik leghíresebb művét, a Dr. Jekyll és Mr.Hyde-ot szinte ötévenként újra megfilmesítik – vélhetően azért, mert a legtöbb ember megéli a benne lévő jó és rossz harcát. Színészek tucatjainak volt a szerencsétlen tudós figurája igazi jutalomjáték: Fredric March, Spencer Tracy, Jean-Louis Barrault, Jack Palance, Michael Caine, John Malkovich borzongtatott kettős személyiségként. És lehetne folytatni a sort a sok-sok Nyomorultak, Monte Cristo grófja, Notre-Dame-i toronyőr-feldolgozással, a Háború és békét megcsinálták amerikaiak, oroszok és angolok, változatlanul népszerű Jack London, Ernest Hemingway és Erich Maria Remarque, és mostanság szinte egymást érik az újabb és újabb Jane Eyre-változatok. Lehet, hogy lesznek még az újak között is megkerülhetetlen művek?

Nehéz tehát igazságot tenni remake-ügyben. Talán a legfontosabb alapelv, hogy egy új változat tegyen hozzá valamit, akár képben, akár tartalomban, akár érzésekben az eredetihez úgy, hogy megőrizze annak értékeit. Lehet, hogy ez lehetetlen elvárás?