GNL911

Langy Karácsony után jön a jeges újév, két nappal Vízkereszt előtt le is esik a hó a fővárosban. Mindjárt szép nagy pelyhekben, hátha megbénul a nagy gőggel átadott új tömegközlekedési hálózat. És lőn.

Életem Párja 70 perc alatt ér haza busszal egy félórás távról, a hegyi járatok nem közlekednek, taxisok és pizzafutárok mondják le rendeléseiket a rendkívüli hóhelyzetre hivatkozva. Pedig hivatalos jelentés szerint alig 2-3 centis a hóréteg vastagsága. A minket Szüleimmel összekötő telefon az átlagosnál is jobban recseg, tanítványom nem tudja elküldeni a kitűzött feladatot, mert náluk egész nap áramszünet van. Nem működik házunkban a lift, a NAV-nál lefagyott a bérszámfejtő program, a legnagyobb blogszerver nem tudja letölteni a képeket.

Elmetszi torkunkat a fagy, mintha elfelejtettük volna a régi teleket. Nemcsak a mai hatvanasok gyerekkorának piros arcú teleit, hanem egy 29 évvel ezelőtti januárét is, amikor szinte az egész ország megbénult, az a világtól elszakított falvakba harckocsik szállították az alapvető élelmiszereket, de még Budapesten is nagy művészet volt eljutni a város egyik végéből a másikba.

Az aluljáróbeli boltok dolgozói sísapkában, nagykabátban várják a vevőket. A Fedél Nélkül helyi terjesztője új bekecsben kántálja szokásos szövegét.

A panelházak között, a drogéria tövében négy otthontalan, hárman állnak, egyikük fekszik, vastag takarók alatt. Körülöttük számtalan üres borosüveg, egy kopott termosz, de melegíti őket az életmaradékokra lecsapó galambraj is. Maradt egy borunk az ünnepekről, leviszem nekik, kölcsönösen Boldog Újévet kívánunk egymásnak. Mire visszaérek a boltból, már csak egy kortynyi marad az üveg alján.

Közben gyökeresnek tudott karácsonyfánk álló helyében félig lehullik, mert annyira fűtenek a lakásban. Le is szedjük, kitesszük a folyosóra, hátha a hűvösebb levegőn magához tér. Ünnepek után már úgysem lopja el senki.

A bankban Alexandra, a fiatal ügyintéző, akivel már régóta ismerjük egymást, ritka rosszkedvűen fogad. Még jó, hogy a 200-asokból berollnizott 10 ezres láttán felderül. „Direkt 50 darab?” – kérdezi, emlékeztetve, hogy 50 felett díjköteles ezeknek a fémpénzek bevétele. Ettől magához tér, és mint minden hónapban bankszámla és hitelkonstrukciót ajánl és én, mint minden hónapban, ezúttal is köszönettel elutasítom. Hiába van ott a névtábláján, hogy „egyre gondolunk”, e téren sajnos még nem jött össze a nézetazonosság. Azért egy huncut mosolyt ki tudok még belőle csalni, amikor az állami támogatásra finom utalást teszek arra, hogy kit támogasson az állam.

Búcsúkkal teli a filmvilág az év elején. Elment az 56-os menekültből lett Oscar-díjas kameramester, akivel húsz éve egy pillanatra találkoztam, amikor egy szálloda halljában odajött asztalunkhoz, ahol egykori társával, az Easy Rider képvilágának megálmodójával beszélgettünk. Ő már kilenc éve megpihent, utoljára éppen az egykori felkelés filmjén dolgozott, amelyet együtt vittek ki Nyugatra. Vilmos és László előtt ott a nagy kihívás: dokumentumfilmet forgatni a mennyországról, annak létét bizonyítandó. És immár teljes az égi csendőrőrs. Gabaj főtörzs is csatlakozott a verhetetlen Saint-Tropez-i csapathoz, amelyet a nyüzsgő Lütyő hagyott itt először 33 évvel ezelőtt. Mostantól Fütyesz, Agykár, Pacuha és Beléndek a két parancsnokkal együtt fújhatják gyermekien vidám indulójukat. A francia országos csendőrparancsnokság félárbocra engedte lobogóját emlékükre. Közben sokan elfelejtik, hogy Michel mekkora drámai színész volt, Moliére-ben különösen remekelt, sőt még Tótot is játszotta Örkény darabjában. Igaz, akkor is nevettetett…

Nem komponál többé Pierre Boulez sem, aki az Ensemble Intercontemporain-jét még Frank Zappa kamaraműveire is ráuszította.

És még a legolaszabb magyar slágerszerző is itt hagyott bennünket. Hol fordította a legnagyobb futó olasz nótákat – Viharként tombol már a messzi távol, Kislányom, én sírok – hol pedig átírta őket – Talán sok év után, Kis hajó a vágyak tengerén. De az olasz focit is értette. Egyszer, éppen húsz évvel ezelőtt egy Népstadionbeli magyar-olaszon össze is vitatkoztunk Kálmán bácsival – valamelyik átírt slágerén.

Negyven éve élek Óbudán, és most érkezett el az a pillanat, amikor végleg megszűnik környékünk négy évtizeddel ezelőtti buszközlekedése. Akkor három autóbusz indult a Bogdáni úttól: a 6-os, az 55-ös és a 86-os. A 6-ossal jártam be a bölcsészkarra, mert akkor még egészen a Deák térig ment, ha lusta voltam legyalogolni a Pesti Barnabás utcáig (most nem tudom hogy hívják), akkor már első év második félévtől átszállhattam a 3-as metróra, egy megálló erejéig a Felszabadulás térig. (Ma Ferenciek tere, a mi generációnknak és a minket követőknek örökre Felszab marad…). Mire végeztem, a 6-os már csak a Nyugatiig ment, ezzel jártunk a Vígszínházba, erre szálltunk hazafelé a Margitszigetről, aztán jött a várost átszelő 9-es és a 6-ost végleg kivonták a forgalomból. Az 55-öst, amely a Hungárián döcögött végig egészen a Népligetig, leginkább a Fáy utca, a Vasas pálya megközelítésére használtam, de ezzel utaztam a 80-as években a MTK-stadionba is, a nagy rock-koncertekre: Jethro Tullra, Scorpionsra, Iron Maidenre. Az 55-ös halálos ítéletét végül az 1-es villamos írta alá, 23 évvel ezelőtt. A legszorosabb kapcsolatom a most megszüntetett 86-ossal volt: 24 éven át ezzel mentem munkába a Magyar Távirati Irodába (átszállás a Szarvas téren a 78-asra, később a 178-asra), de ez kötött össze a Tabánnal, a Bem-rockparttal, később a Francia Intézettel, ezzel vittem srácaimat úszni tanítani a Komjádiba, majd mentem szülői értekezletre a Csík Ferenc sportgimnáziumba. De eljutottam vele egészen gyerekkorom egyik színhelyéig, Lágymányosig, ahol egykori általános iskolám áll a Baranyai utcában és ahol a Közösségi Házban az ősidőkben Gesarolt, a 90-es években Hobót hallgattunk, és innen csak „yeeee” volt a Fővárosi Művelődési Ház, ahová „őrsi moziba” kéredzkedtünk el a Cartouche-ra, és ahol néhány évtizeddel később a Bluesügyi Hivatal (arcpirító zenekar) nyomta, nosztalgia-zsíroskenyér mellett. A 86-oson volt a „mesemondó” sofőr, aki egész úton mesélt Budapest történetéről, verseket idézett, és közben az utasokra is figyelt. Egyszer egy feljelentés nyomán, mely szerint „zavarja az utazóközönséget”, rövid időre levették a járatról, de a többség visszakövetelte őt. Már régen nyugdíjba ment, de mi, „régiek” még emlékszünk rá és megőrizzük magunkban a 86-ossal együtt. Most azt akarják velünk elhitetni, hogy ezentúl átszállás nélkül el lehet jutni Óbudáról Újbudára. Csakhogy ez csupán Óbuda egyes részeire igaz, például a Flórián tér környéki lakókra, vagy a kaszásdűlőiekre nem. Mert a „fonódónak” mondott villamos miatt megszüntetik az egyetlen járatot, amelyről valóban el lehetett jutni ezekről a környékekről átszállás nélkül Újbudára.

Vízkeresztkor ismét elkezdett esni a hó, de mintha mindegy volna neki, el is állt. Aztán újra megindult, sűrű, lomha pelyhekben. Mintha igaz tél lenne.

Én pedig, ahelyett, hogy téli álmot aludnék, ezerrel pörgök.

Fotók: Benke Rita és GNL