Kortárs zenei kórusfesztivált rendeznek egy stadionban, amelynek utolsó fellépő társulatában én is ott vagyok. A legtöbb fellépő a pályán adja elő műsorát, bennünket azonban felvisznek az egyik tribünre, mert a pályán kell a hely egy megsokszorosított kamarazenekarnak. Kórusunkat beszorítják két szurkolói szektor közé, mintegy ütköző zónának, tomboló drukkerekkel, akik azonban, amikor belekezdünk a produkciónkba, akár egy varázsütésre, elhallgatnak. A zenekar atonális művet ad elő, a kórusban pedig egyesek énekelnek, mások pedig verset szavalnak, mindenki mást, a furcsa azonban, hogy az egész együtt mégis harmonikus. Valamennyien egységes, szürke, zárt öltönyt viselünk, amolyan észak-koreai stílusút. Tomboló sikert aratunk, a közönség szét akar szedni minket, menekülni próbálunk, de a pálya felé elzárták az utunkat, ezért csak kifelé próbálunk nyomulni, de a lépcső annyira szűk, hogy attól félünk, agyontapossuk egymást vagy megfulladunk.
Végül nagy nehezen mégis kivergődünk egy külső edzőpályára és ott vesszük egymást szemügyre, hiszen a kórus összeállításánál még arra sem volt idő, hogy megismerkedjünk. Valamennyi férfi arca ismeretlen, a nők viszont mind olyanok, akikhez valamikor, valahol közöm volt, de egymással soha nem találkoztak. A férfiak mind sértetlenül jöttek ki ebből az őrült tolongásból, viszont valamennyi nőnek megtépték a ruháját és testük sebekkel borított. A férfiak közömbösen viseltetnek irántam, a nők azonban felismernek, és egyszerre akarja mindenki számon kérni tőlem azt a pillanatot, amikor elváltak útjaink.
Megszököm a válaszadás elől. Egy iskolában találok menedéket, be is ülök gyorsan egy órára, ahová éppen megérkezik egykori, Hitler-szerű matektanárom, akitől éveken át voltak rémálmaim. Felismer, de most vicceket kezd mesélni, és hiába magyarázom neki, hogy azok után, ahogy megalázott annak idején, nem vagyok vevő a humorára.
Végül kicsengetnek, a többi diák bent marad az órán, próbálnak vigasztalni, de nem sokat érnek vele. Ekkor érkezik meg egy idősebb, hosszú, ezüstös hajú, nagyon szép asszony, aki azt állítja, hogy ő a matektanár felesége. Ráhagyom, bár tudom, hogy hazudik, mert az igazi asszony ugyanolyan kicsi és gonoszarcú volt, mint a férje, ráadásul tudtommal idős korára még hittan-tanár is lett belőle. Az ezüsthajú próbál elbűvölni, és miután látja, hogy nehéz dolga van velem, bekapcsol egy videót, amelyen az elmúlt 40 évben általam látott filmek legdurvább szex-jelenetei követik egymást, gyors, feszes vágásban. „Ez a film volt minden vágyad, megtaláltam a feljegyzéseidet, látod, csak elkészült” – mondja és felajánlja, hogy játsszuk el élőben valamelyiket, majd ott, a többi diák szeme láttára vetkőzni kezd és engem is levetkőztet. Ekkor nézem meg jobban az arcát: valamikor mintha találkoztunk volna már, nagyon rövid, viharos kapcsolat volt, amely egy éjszakai parkban ért véget néhány iszonyatos nagy pofonnal…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
