GNL911

„Mivel az élet véges, minden okom meglehetne a sietségre, de mert az élet véges, semmi okom a sietségre.”

Minden alkotóval előfordul az élete során, hogy olyan művel találkozik, amelyről a csodálat és a tisztelet mellett az jut eszébe, hogy ez az a mű, amit mindig szeretett volna megalkotni.

Nekem már jó néhány ilyen találkozásom volt, elsősorban versek, prózai művek és nem utolsó sorban filmek, és most, közel 60 évesen ismét a kezembe került egy könyv, amelynek látásmódjával és nyelvével, megfigyeléseivel és elmélkedéseivel hihetetlen módon azonosulni tudok. Miként a fent idézett gondolattal is, amely egy 753 oldalas könyv utolsó előtti mondata.

Egy éven át olvastam Konrád György Vendégkönyv – Tűnődések a szabadságról című művét. Nemcsak azért tartott ilyen sokáig, mert a kötet túlságosan nagy méretű ahhoz, hogy magammal hordozzam a táskámban a buszon, hanem azért is, mert ezt a „naplóregényt”, ahogy maga a szerző meghatározza, nem lehet úgy olvasni, mint egy nagy elbeszélő művet. Ízlelgetni kell, mint egy hatalmas kiállítás képeit a nagy tablóktól a grafikai vázlatokig, nemcsak a hangulatokat, a történéseket, az emlékeket, hanem a nyelvet is. Egy mélységesen értelmiségi író nyelvét, amely mindenki számára közérthető.

Egy éven át voltam Konrád György, vagy ha úgy tetszik, Kalligaro vendége. Mert bár a rejtélyes nevű Kalligaro már régóta Konrád alteregója, mégis elválaszthatatlan tőle, az írónak azt az énjét jeleníti meg, aki képes kívülállóként viselkedni és szemlélődni akkor is, ha a dolgok vele történnek meg, ugyanakkor ezáltal annak is aktív részese, aminek csupán szemtanúja.

Hogyan lehetséges a 21. század második évtizedében írni egy olyan könyvet, amely az előző nyolcvan év hitelesen szubjektív krónikája, miközben olyan irodalmi-filozófiai hagyományt követ, amelynek legjobb művelői a közélet körforgásába bekerült ókori bölcsek voltak? Talán ezért is érzem olyan közelinek hozzám Konrád írását, mert érzem rajtuk az antik, kipusztíthatatlan európaiság gyökereit. Évtizedek óta gyakran veszem elő bizonytalan pillanataimban Seneca, Marcus Aurelius írásait és könnyen lehet, hogy a jövőben a Vendégkönyvet is fel-felütöm, hogy választ találjak kérdéseimre.

A könyv látszólag mozaikok sorozata, amelyek révén beleélhetjük magunkat a vészkorszakba, majd innentől kezdve egészen napjaink komor, sokak számára észrevétlenül fenyegető légköréig utazhatunk, fogalmat alkothatunk arról, hogy mit jelentett „másképp gondolkodónak” lenni az 50-es években, 56, 68 és 80 után, mit jelentett zsidónak lenni a 40-es években Berettyóújfaluban és szembesülni a soha el nem tűnt, csupán lappangó, a rendszerváltás után magához tért antiszemitizmussal, hogyan élte meg az itthoni szilenciumra ítélt, de egy idő után külföldre rendszeresen utazó író a szabadság többféle fogalmát, holott valójában csak egyfélének lenne szabad lennie. Képet alkothatunk a súgók és besúgók, a le- és kihallgatók titkos világáról, amely ugyanúgy átmentette magát, mint oly sok minden és mindenki más. Az író vall illúzióiról, az igazi európaiságról, amelytől a kontinens minden tekintetben fényévekre van, a magyar demokratikus átalakulásba, az írástudók tisztességébe és józanságába vetett hitéről és a csalódásokról egyaránt, miközben mozgó képeslapokat kapunk Berlinből, Párizsból, New York-ból, de együtt élvezhetjük vele a finom italokat, a hegymagasi ház nyugalmát, a szerelem csatáit és harmóniáit, és ezeket az elbeszéléseket meg-megszakítják a leghétköznapibb életképek, utcai pillanatok, egy különleges arc, egy vonzó nő, egy harsány, vagy riasztó látomás. Mindeközben beenged bennünket az alkotás sötétkamrájába, megosztja velünk kétségeit ugyanúgy, mint a magyar nyelvhez való végtelen ragaszkodását. Elmélkedik az írók hivatásáról, kötelességéről, de távol tartja magát a kijelölt és önjelölt váteszek világától. Mindezeket teszi látszólagos könnyedséggel – mindazok után, amit átélt, már megengedheti magának – mélységes mély, de soha nem kioktató élettapasztalattal, humorral és öniróniával.

Személyesen nem sokszor kereszteztük egymás útjait, pedig lehetett volna, hiszen Konrád György szüleim kortársa, ugyanarra az egyetemre is jártak. A történelemnek köszönhetően azonban először külföldi lapokban olvastam írásait, az egyik valamikor a 80-as évek elején jelent meg a Le Monde-ban, és nagyjából arról szólt, hogy ideje lenne már Európának összefogni és hagyni a két szuperhatalmat, hogy egyék meg egymást. Akkoriban egyike volt annak a maroknyi valódi magyar „ellenzékinek” (mert nem árt emlékeztetni a mai történelem-átírókat, hogy még a rendszerváltás előtt néhány évvel sem voltak pár száznál többen azok, akik ezt nyíltan be is vallották, vállalva ennek minden kockázatát), de 1989 után hamar be kellett látnia, hogy az új politika sem az olyan „naív entellektüelleknek” való, mint ő. Aztán a következő években együtt voltunk néhány Charta-tüntetésen, például 1992. szeptember 24-én a Kossuth téren, de nem tudtunk egymásról, hallgattam üzeneteit többször az elmúlt években az Élet Menetén, és született néhány olyan dokumentum, amelyen mindkettőnk neve szerepel. Kétszer álltunk egymással szemtől szemben, egyszer még a 90-es évek elején, amikor mint a PEN-klub elnökével készítettem vele egy kisebb interjút, majd jó tíz évvel később egy könyvhéten dedikálta nekem és Feleségemnek az Elutazás és hazatérés című kötetét.

Konrád György 82 évesen már összegezhet, bár aligha készül még a végső számadásra. Én, aki 23 évvel vagyok nála fiatalabb, csak bízhatom abban, hogy nem csupán megérem az ő korát, hanem hogy képes leszek hasonló mondatokat leírni: „Az ember testétől, az ágyától, és a városától néha búcsút vesz, és megpróbál szabadon lebegni, betér a türelem házába, ahol mi, emberek, esszük, marjuk, nyalogatjuk, karmoljuk, cirógatjuk és belélegezzük egymást…Attól tartok, hogy be vagyok zárva az én egyetlen életembe, isteni a remény, hogy ebből az egyedülvalóságból kiszabadulhatok és ördögi a tudás, hogy erre nincsen mód”.

(Konrád György: Vendégkönyv, Európa Kiadó, 2013).