Helyismerettel rendelkező szeretteink jó előre figyelmeztettek minket: vigyázzunk a flamand tálakkal, mert ezeket nem feltétlenül átlagos gyomorkapacitású emberekre szabták. Intő példaként álljanak előttünk Rubens alakjai. A valóban tiszteletre méltó mennyiség azonban soha nem ment Belgiumban a minőség rovására, sőt, éttermi kalandjaink tovább gazdagították gasztronómiai élményeinket.

  Mivel a kora őszi hónapokban amúgy is a kagylónak és más tengeri herkentyűknek van a szezonja, és mi szeptemberben érkeztünk, mi sem hagytuk ki ezeket az örömöket. A fekete héjas Atlanti-óceáni gyümölcs elképzelhetetlen a nagy, ugyancsak fekete, fedeles fazekak nélkül, amelyekben nemcsak megfőzik, de fel is szolgálják e csemegét. Legalábbis az egyszerű vállfaját, amikor csupán hagymával, zellerrel, petrezselyemmel, esetleg némi sárgarépával megfőzik őket. És aztán hosszasan lehet csipkedni az aranysárgára főtt, vagy pedig szinte fehér kagylóhúsokat - ez utóbbi a legízletesebb - a szétnyílt páncélokból, és néha öntögetni magunkba a levét is, kár teljesen otthagyni. A brüsszeli óváros éttermeinél mindenütt kiírták az összes létező kagyló-variációt, némelyik még akkor is „húzós”, ha csupán előételnek adják, mint például az 1893 óta működő, Léonhoz címzett nevezetes helyen, - neki már nemzetközi hálózata működik - ahol az egyik különlegesség a fokhagymás csigával és forró sajttal felszolgált kagyló. De nem szabad kihagyni a sáfrányos, a tejszínes-gombás, vagy a paradicsomos mártásban készülteket sem. Szerelmeseknek is ajánljuk a különböző rákkölteményekkel együtt - rákkrokett, savanyú apró rák, grillen sült rák, rákkal töltött sült paradicsom - mivel ezek, mint ahogyan már a régiek is tudták, mind afrodiziákumok is.

Tengerparti országról lévén szó, a különféle halak is ínyenc csemegének számítanak, de inkább a hozzájuk készült mártások különlegesek, amelyekkel a legíztelenebb halat is mennyeivé lehet varázsolni. Mint gyakorlott „ipari kémek”, igyekeztünk megfejteni a titkát például egy tejszínes-póréhagymás mártásnak, de alighanem különösebb nehézség nélkül el lehet készíteni itthon is a zöld borsmártást, vagy a mustármártást. A főleg a mediterrán országokban dívó naphalat piros-ropogósra sütik, az inkább északi lazacot salátával, füstölve és párolva egyaránt ajánlják. Bruggében egy ódon, a XV. században megnyílt fogadóban ismerkedtünk meg a Waterzooy-val, amely tulajdonképpen nem más, mint a marseille-i bouillabaisse, a tengeri halleves flamand változata. Ugyanúgy a legkülönfélébb halak és egyéb tengeri állatok sűrű elegye, amelyben a babérlevél és a bazsalikom a fő fűszer. Abszolút főétel, de tulajdonképpen mégis könnyű. Ha összevetjük a kettőt, azért a provence-ié az előny.

A francia hatást tükrözi, hogy szeretik a borjújavát, ehhez is különböző mártásokat készítenek, valamint a steaket - itt is megkérdezik, hogy átsütve, vagy véresen kérjük-e - ellenben kifejezetten helyi specialitás a barna sörben pácolt, szerecsendióval fűszerezett marhalábszár: szinte szétolvadnak az ember szájában a húsfalatok - ezt szintén Bruggében, a Schrijwerkwe étteremben kóstoltuk meg, ahol az előétel sajtos burgonyakrokett, illetve flamand pástétom volt, savanyú zeller- és sárgarépa-csíkokkal. Waterlooban, abban a fogadóban, ahol egykor a Császár is megfordult, főhercegi rablóhúst (brochette archiducal) kóstoltunk meg, amelyet szintén tejszines-gombás szósszal szervíroztak, miközben történelmi éhségünket is kielégíthettük a számos korabeli festménnyel, térképpel és emléktárggyal.

Mindezekhez természetesen a sör dukál, ha a helyi szokásokat követjük - a borok főleg francia eredetűek, de népszerűek a portugál és a dél-afrikai Noé-nedűk is. A több száz félét alighanem még egy masszív sörivó sem tudná végigkóstolni, de az ismert világmárkák mellett mindenképpen érdemes felhörpinteni egy pohárral/korsóval a „fehér” búzasörből, a barna Westmalléből, amelyet a mai napig trappista barátok gyártanak, még az állammal is szerződésben állnak. A kissé édeskés Gueuze már nem mindenkinek ajánlott, aki a hagyományos sörízre vágyik, nem is szólva a gyümölcsízűekről, a morbid dolgokra fogékonyaknak pedig ki kell próbálniuk a Mort subite, azaz „hirtelen halál” nevű italt, persze a dolog korántsem ennyire veszélyes - nem úgy mint az itt-ott még kapható abszint, amit például Franciaországban már közel száz éve betiltottak.

A már sokat emlegetett multikulturalitást az asztalnál sem lehet kikerülni és nem is kell. Az arab világot hozta elénk az antwerpeni El Dar étterem ínycsiklandó, és flamand adagú báránygerincével, amelyhez hat különböző, zöldpaprikás, fokhagymás, curry-s, paradicsomos, csilis és ezerszigetes mártást hoztak kis tálkákban és a hasonlóan földöntúli elder kebabbal. Itt is megtelepedtek természetesen az olaszok, a brüsszeli Rue Jourdan szinte teljesen az övék pizzeriáikkal - az Il Vecchio Mulino specialitása egy sonkás-gombás-kelvirágos-tojásos csoda - kivéve az elegáns La Vigne-t, ahol az utolsó napon megkoronáztuk utazásunkat (miközben a szomszéd étteremben Mick Jagger és családja pizzázott egy két lábon járó, kopaszra nyírt kétajtós szekrény őrizetében), és a görögök, amelyek közül a Parnassost látogattuk meg, hogy megtudjuk: milyen is az igazi külföldre szakadt görög muszakka, a padlizsános-sajtos-paradicsomos rakotthús, amelyet tűzforró cseréptálban hoztak ki.

Belgium tehát nem tipikusan fogyókúrás hely, és akkor még nem is tartunk a desszertnél. Kedvelik a karamellás „flant”, ami tulajdonképpen egyfajta vaníliás puding, a fagylaltok közül a tejszínes-vaníliás Dame Blanche nemcsak jól mutat, hanem jólesik az erősebb ízek után is. A kávéhoz mindenütt jár a cukor és a tej mellé valamilyen aprósütemény, leginkább a mézes-mandulások népszerűek.

Bár nem tartoznak szorosan véve az étkezéshez, de a puha, ezer formájú belga csokoládékból is muszáj torkoskodni. Nemcsak a gyönyörűen elrendezett éttermi pultokat lehet maradéktalanul dicsérni, hanem az édességboltok kirakatainak puszta látványát is. Bár a falánkság „főbűnnek” számít, néha azért nagyon jó vétkezni….