GNL911

1990, Petőfi Csarnok, Hungarocarrot-fesztivál. Az a pillanat, amikor Budapest az európai alternatív rock központja volt. Arcpirítóan jó hazai és külföldi bandák adják egymásnak a színpadot, a legnagyobb várakozás mégis egy angol, ám Hollandiában élő csapatot előz meg. Már majdnem éjfél, mire színpadra lépnek, és a sokkhatás teljes: kollektív józan révületbe esünk. Egy kolléganőmmel a földön heverünk, majd véresre szorítjuk egymás kezét, pedig még csak nem is ittunk. Mindennek az oka a Legendary Pink Dots együttes volt.

 Azt már megszoktuk, hogy angol együttesek Amerikába költöznek, mert jobban bíznak a tengerentúli közönségben. Arra azonban nemigen volt példa, hogy egy szigetországi társaság Hollandiát válassza érvényesülése színhelyéül. Pedig a Legendary Pink Dots éppen ezt tette. Amikor Edward Ka-Spel (The Prophet, esetleg D'Archangel), „hazájából száműzött vegetáriánus” (hivatalos meghatározás) énekes-költő-billentyűs-frontember, akinek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy soha nem abban a dimenzióban tartózkodik, ahol keresik, és Phil Knight (The Silverman), további billentyűk és hangeffektusok kezelője 1980-ban megalakították az együttest, enyhén szólva „nem haladtak a korral”, hiszen a progresszív rock éppen mélyponton volt, a punk és az új-hullám pedig más lelket kívánt. Ezért „emigráltak” a zenében is legtoleránsabb európai országba. Névválasztásuk árulkodó: felfedezhetünk bennük némi Pink Floyd-os hatást, de még a korai, Syd Barrett-féle korszakból, nemcsak Ka-Spel hangjának hasonlósága miatt. Lehet, hogy a Floyd ebbe az irányba fejlődött volna, ha Barrett nem „lövi ki magát” a bandából. Ők azonban többek akartak lenni, mint egyszerű örökösök. Hogy milyen szabadon áradó, összetett zenét alakítottak ki, annak fényes bizonyítéka az Asylum című dupla album.

         A szónak több jelentése van – jelent például menedéket, de bolondokházát is. Aki „skatulyafüllel” hallgatja ezt a lemezt, az könnyen kaphat beutalót egy ilyen intézménybe. Már a skizofrén betegek rajzaihoz hasonló képekből és kaleidoszkóp-szerű színes vonalakból álló borító is ebbe az irányba mutat. A LPD ugyanis teljesen önkényesen nyúl a különböző motívumokhoz és stílusokhoz, de valahogy mégis kerek egésszé válnak az egyes darabok. Mindjárt kezdéskor az Echo Police-ban megismerkedünk a pszichedelikus rock újraéledésével Barry Gray (Stret Majest) gitárja és Ka-Spel éneke révén. A Gorgon Zola's Baby atonalitása szinte ijesztő, míg a Fifteen Flies In The Marmalade-ban a bolero és a klezmer nászát leshetjük meg. A kortárs opera kedvelőinek szívét dobogtatja meg a Femme Mirage, amelynek főszereplője a zenekar egyetlen hölgytagja, Julie Niblock, művésznevén Poison Barbarella. Hunyjuk le szemüket és elvakítanak a női fények. A The Hill is valóságos kamaradráma egy férfiról, akit a mindenki kinevetett, mígnem fegyvert vett magának és egy dombról lövöldözni kezdett. Onnantól kezdve senki sem nevetett rajta. Mindezt a zenekar vérfagyasztó zenei humorral adja elő!

         Bartók, Penderecki és a King Crimson fogja Patrick Wright (Patrick Q Paganini) hegedűvonóját a Demonism-ban ellenben a Prisoner olyan kegyetlen hangkacajokkal karmol bele az emberbe, hogy kétszer is meggondolja: valóban kész-e bűnt elkövetni. Az első korong, a So Gallantly Screaminggel ér véget és utána szeretnénk egy kis csendet, mert már-már meghaladja fájdalom-küszöbünket ez a zaj, amely elsiratja az amerikai álmot és amelyet csupán egy ironikus country-hegedű kettévágott futamával oldanak fel.

         A második lemezt indító I Am The Way, The Truth, The Light, ahol ismét főszerepet kap a hegedű, címe ellenére nem éppen „keresztény szellemiségű”, inkább egy szado-mazochisztikus képsor egy „véreskezű irgalmas angyalról”. Ebben a dalban már sokadszor szerepel a „tű” („needle”) szó, utalva egyfajta inspirációra. Az Agape az eddigi legnyugodalmasabb darab, finom lebegéssel és Julie szerelmes hangjával. De ne örüljünk, mert a Golden Dawn, amely a szabadkőműves misztikából merít, szelíd vasmarokkal ismét olyan utazásra szólít, amely a bátraknak megmutatja az univerzum testtelen tágulásait. Ez az album legkönnyebben emészthető darabja, de azért vigyázzunk vele...

 „Ki itt belépsz...” -írhatták volna ki a 4. oldal elejére. A The Last Straw mélybe taszító gitárja orgazmus-gyanús hegedűkavalkádba torkollik, majd keleties dallamokat ültetnek brechti hangulatba, de szó sincsen szecsuáni jólélekről. Inkább egy őrültről, akit jajongást utánzó szavakkal ír körül Ka-Spel (poison.paranoise, annoys, destroy, toys...). Az A Message From Our Sponsor helikopter-zúgással érkezik, majd szeriális zene mögül bukkan ki géphangon. A „szponzor”, aki örül a daloknak, amit neki ajánlottak, tudja, hogy vannak, akik félnek tőle, vannak, akik szerint nem is létezik, de ő nem hagyja el őket: tegyék azt, amit jónak látnak, ő nem fog beavatkozni...megnyugtató, nem? A Go Ask Alice-ban végtelenítettnek tűnő gitárszóló felett/alatt (?, már ez sem biztos) két hang vitatkozik arról, hogy mi is tulajdonképpen a Nagy Fenevad száma, 666 vagy 834. Amikor Szent János és a Szent Gomba találkoznak. És mindennek lezárása a This Could Be The End: a végső csapdába esés, amikor a Maszkos Ember csak nevet rajtunk, miénk a kín, csak a miénk, most és mindörökké, Ámen. Egy monoton basszus felett vonszolja magát a zene, az ének. Halálmenetek, halálarcok, a Ben-Hur leprásai, Jeanne D'Arc siratói a rouen-i máglya előtt, Napóleon katonái az orosz hómezőkön,   Musza Dagh 40 napja, a céltalanul hazaindulók Auschwitz-ból. Hangok, amely után nincs „azután”. Mint a Pink Floyd: Saucerful of Secrets-e, a King Crimson: Starlesse, vagy Philip Glass: Koyaanisqatsija után. A feloldás sem áll másból, mint sikolyokból.

         A Legendary Pink Dots ma is létezik. Készítettek később hasonlóan tökéletes lemezt, mint The Maria Dimensiont (1991), vagy a Soleilmoont (1996), pedig az eredeti csapatból csak Ka-Spel és Knight maradt meg. A banda soha nem tört ki az „alternatív” körökből, de jobb is nekik. Zenéjük rejtve maradt a nagy multik előtt, de nem veszett el a hallgatók számára.