Egy csigalépcsőn kell felmennem, amely több emelet mellett végig visz, de egyiknél sem lehet kilépni belőle, mert áthatolhatatlan korlátok akadályoznak meg.
Vége a háborúnak, egy kocsmában iszunk arra, hogy ez volt az utolsó. Nekem azonban eszembe jut a Nagy ábránd, amelyben a főszereplők is azt hiszik, hogy az volt az utolsó. És amint vége az ünneplésnek, ki is tör a következő, és én menekülök, mert nem akarok újra katona lenni. Üldözőim azonban észrevesznek. Berohanok egy házba, ők utánam. Becsengetek egy ismeretlen lakásba, ahol nem kérdezik, hogy ki vagyok, befogadnak, de még mielőtt bezárhatnák az ajtót, a két üldöző is beront. De nem bántanak, ők is ki akarnak maradni a háborúból, amely, mondják, már biztosan az utolsó lesz.
A virtuóz orgonista az életemre tör. Minden oka megvan rá, mert orvul felpakolok egy billentyűt az ő színpadára, és amikor úgy érzem, hogy nem elég gazdag a futama, belerondítok néhány hanggal. Egy darabig tűri, aztán felpattan egy súlyos tárggyal a kezében és kergetni kezd, amíg ki nem űz a teremből, de még az utcán is hallom az üvöltését.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.