GNL911

A Férfi és Kékasszony Rómában véletlenül találkoznak egy antik templomromnál. Kevés idejük van, mert a Férfinak találkoznia kell a világ leghíresebb dark rock együttesével egy interjúra. Kékasszony vele akar tartani. Megadnak a Férfinak egy címet, amiről azonban úgy véli, hogy nem Rómában, hanem Párizsban van, de azért nekiindulnak. A metróállomáson jönnek rá, hogy csak magyar aprópénz van náluk, de kivételesen ezt is elfogadják tőlük. Az interjút azonban a Férfi így is lekési.

Szuperár! – írják ki a szupermarketben a 800 forintos bugaci fürtös paradicsomra. Nem volna illendőbb azt kiírni, hogy „aranyár”?

„Apám 13 éves koromban kirúgta alólam a biciklit, mondván, hogy a férfiember motorozik” – meséli fiatal gondnokunk. Mégsem lett belőle „easy rider”, egy panelházsor ezer nyűgével foglalkozik, de legalább jól fest a motorja nyergében.

„Férfiak! Közel 200 szerszám érkezett!” – kapom a kéretlen értesítést. Kösz, van saját. Hacsak nem lószerszámot kínálnak.

„Itt a megoldás üzleti fájdalmaira” – kétségtelen, hogy az adózás emésztési zavarokat, hányingert, továbbá lumbágót is okoz, mivel derekasan szeretném teljesíteni állampolgári kötelességemet.

Negyven éve hallgatom a Colosseum Valentine’s Suite-ját. Az utóbbi két évtizedben számtalanszor volt szerencsém élőben végigélveznem, sokszor már Életemmel együtt. Most újra elővettem az eredetit, és az azóta meghallgatott változatokhoz képest erőtlennek éreztem. Ennyivel jobb a második felállás, vagy pedig nemessé érlelődött a mű? Vagy a mi szerelmünkkel egyesülve vált a korábbinál is szebbé, erőteljesebbé? Talán mind a három megállapítás igaz.

Amnesia néven hirdeti magát egy ruhabutik az óbudai plázában. Vajon miről kell elfeledkeznünk: az öltözködésről, vagy az árakról?

„Soha nem jönnék össze vele, mert megölnénk egymást” – üvölti egy fiatal lány a buszon, aki aztán bevallja, hogy „kisseggségi” komplexusban szenved. Megtudhatjuk továbbá, hogy Vuktornak mostanában teljesen elment az esze. de ki az a Vuktor? Csak nem?....„Volt egy barátom, Levente, mindig csak macskafajzatnak hívott” - zeng tovább az élő megafon. Lehet, hogy ő akarná megölni? Be is mutatkoznék neki, hogy „Vuktor Levente vagyok”, de le kell szállnom…

Szokásos őszi krumpli-vásár a házunkkal szemben, az iskola kerítésénél, közterületesek felügyelik. Éppen hazafelé tartok, amikor a tűzről pattant dédnagymama és szép tanárnő érkezik egy bevásárló kocsival. „Menjen maga is, 300 forintért adnak 20 kilót. Még igazolványt sem kérnek”- mondja a dédi, és miután látja, hogy vonakodom, hevesen magyarázza, hogy a Tanárnőt alig tudta rábeszélni. „Mert én is olyan idióta vagyok, mint Te” – mondja nekem a Tanárnő, de nem sértődöm meg. Értjük egymást…

Harpia néven árusítanak az olcsó piacon bundás férfi anorákokat. Valaki kezembe nyom egy kerek lekváros üveget, és csak amikor alaposabban megnézem, akkor látom, hogy csupán a tetején egy csíkban van benne lekvár, alatta teljesen üres. Pedig bontatlan és celofánnal lezárt.

Olyan munkahelyet kínálnak nekem, ahol minden nap reggel 7-től este fél 6-ig kell robotolnom, utolsó beosztottként. Inkább maradok munka nélkül. Egy másik munkahelyen viszont könyörögnek nekem, hogy bírjam jobb belátásra azt a kurvát, aki reggelente „felvidította” a dolgozókat, mert valaki vérig sértette és most nem hajlandó semmire. A nő azonban még előttem is bezárja az ajtót, pedig velem mindig kedves volt, akkor is, ha nem akartam tőle semmit.

Villamoson utazom haza végig a Duna-parton, és egy ismeretlen zenerajongóval azt próbáljuk kiszámolni, hogy a hihetetlen zenei örökséget hátrahagyó John Coltrane, aki mindössze 41 évet élt, hány órát töltött életéből zenén kívül. De nem jutunk a számolás végére, mert a jármű éppen a házunk előtt áll meg. Késő este van, de emlékeztetnek rá, hogy éppen „fehér éjszakák” vannak. Otthonunk egy nagy, kertes ház, amelyhez még egy sportpálya is tartozik, együtt lakunk szüleinkkel. Mama kicsit nyűgös, hogy még mindig mindenki fent van, és idegenek is vannak nálunk, akiknek ott már semmi keresni valójuk, köztük egykori egyetemista társnőnk, akinek szóáradata megállíthatatlan és soha nem veszi észre magát. Miközben terelem kifelé az idegeneket, valaki állandóan utánam jár és különböző italokat tölt nekem. Végre úgy tűnik, hogy mindenki eltakarodott, amikor látom, hogy a dolgozó szobánkban, amelynek a végére egy ruhatárat rendeztek be, egy sürgő-forgó fotós igazgat egy unott modellt. Hiába próbálom őket kirúgni, már kifizette a helyszínt és ezért addig marad, amíg akar. Anyám feladja a kilátástalan küzdelmet, és ő is tölt nekem egy pohár pálinkát, amit állítólag egy régi katonatársam, egy Nixon becenévre hallgató cigány srác hozott Palócföldről, és egy ismeretlen nő rögtön egy kávét is tölt belém, még arra sincs időm, hogy a pálinkát igazán megízleljem.

Késő este van, már jóval túl a szokásos időn, végre lefeküdni készülünk, amikor megszólal a telefonom a másik szobában. Ilyen későn legfeljebb akkor szokott hívni valamelyik gyermekem, ha éppen külföldről érkezik haza, vagy pedig olaszországi pap barátom csörrent meg. Mire odaérek, már leteszi a hívó. Nézem a számot, teljesen ismeretlen. Visszahívom, ki tudja, ki lehet. Enyhén kásás hang a vonal túlsó végén. Bemutatkozik, soha nem hallottam még ezt a nevet. Téves, mondom neki. De csak erősködik, hogy ez a szám biztos, hogy mikor vettem meg ezt a számot, mert ez nemrégiben még egy másik emberé volt, és ő beszélni akar egy nővel. Próbálom győzködni, hogy téves a szám, de az illető tántoríthatatlan. Leteszem, újra hív. Ismét jön az előbbi sztorival, kezdek ideges lenni, hogy nem érti. Leteszem, újra hív. Ezúttal Életem veszi fel, ekkor a fickó őt kezdi traktálni történetével, hogy csak hallani akarta a hangját és biztosan azért nem beszélhet vele, mert ott van mellette a férje. Visszaveszem a telefont, és közlöm a pasival, hogy még egy hívás és feljelentem. Biztos, ami biztos, éjszakára kikapcsolom a telefonomat. Végre lefekszünk, odakint kopog az eső, én megvárom, amíg Életem elalszik. Valószínűleg ezért álmodtam a fenti baromságot.

„Lehet, hogy megutálsz miatta, mégis elmondom, hogy miért vagy fontos nekem” – kapom az üzenetet egy lerázhatatlan lélekbúvárkóklertől. Nem nyitom ki. Ha még nő lenne, esetleg kíváncsi lennénk.

„Most kell lerázni az embertelen diktatúrát” – mondja a plébániatemplom melletti október 23-ig megemlékezés szónoka. Egyetértünk.

Egy tudós ismerősöm azonosítatlan apró szörnyekből akar létrehozni emberi lényeket. A fordítottja már sokaknak sikerült szép új világunkban.

Volt egy nyomasztó családi álmom, amelyben hazaküldenek, mert már nincsen dolgom velük. Ilyenkor jó felébredni, akár hány óra van.

Egy szokásos Facebook-idiotizmus szerint az én filmsztár-hasonmásom James Stewart. De vajon a talpig becsületes közéleti ember vagy pedig a nők által megszédített tériszonyos szerepében látnak-e?