Meghívót kapok, hogy tartsak előadást egy számomra ismeretlen helyen. A meghívó szerint teljes szabadkezet kapok, mind a témát, mind az előadás formáját illetően, de nem tudok semmit a hallgatóságról sem. Visszaírok, hogy köszönettel elfogadom, csupán egy kivetítőt, egy lemezjátszót és egy DVD-lejátszót kérek és elhatározom, hogy egy nagy ellenkultúra-történeti előadást tartok, beleszőve életem nagy találkozásait.
Megérkezem a helyszínre, segédeszközeimmel felszerelkezve. Vendéglátóim, valamennyien fiatalok, nagy örömmel és tisztelettel fogadnak, majd bevezetnek egy nagy, kopár terembe, ahol egyetlen szék, asztal, emelvény sincsen és természetesen az általam kért dolgok is hiányoznak. A rendezők azonban úgy tűnik, ezt teljesen rendjén valónak találják, mert a hallgatóságot is beengedték már. Úgy látom, hogy semmi értelme kérdőre vonni őket, főleg azután nem, hogy a kezembe nyomnak egy mikrofont és közlik, hogy korlátlan idő áll a rendelkezésemre, majd ott hagynak a több száz főnyi közönséggel. Fekete-fehérben látom őket, és magamat is.
Egy másodperc alatt felmérem a helyzetemet. Úgy érzem, mintha összes hallgatómat egyszerre érnék el hullámaim, és ezek a hullámok vissza is érnek hozzám. Megadom magamnak a hangot, de hallom, hogy ez a hang morajjá válik.
És akkor énekelni kezdek, tisztán, erőteljesen.
„I have climbed the highest mountains
I have run through the fields
Only to be with you
Only to be with you.
I have run, I have crawled
I have scaled these city walls
These city walls
Only to be with you.
But I still haven't found
What I'm looking for…”
Az utolsó két sort hallgatóságom úgy énekli utánam, akár egy gyönyörű gospel-kórus. A következő pillanatban felbomlik a tömeg, körbevesznek, de nem egy, hanem több körben, amelyek egybefonódnak, ahogyan a molekulák kapcsolódását ábrázoltuk az iskolában.
A dal folytatódik, mindenki együtt énekel velem, de közben mindig akad valaki, idős, fiatal, férfi, nő, aki újabb és újabb hangot ad meg, egy-egy olyan dal kezdőhangját, amely életemben sokat jelentett, amelyet mindig szerettem volna sok-sok ember előtt elénekelni. Ezek a dalok így együtt valamiféle közös fohásszá alakulnak, amelyben én csupán előimádkozó vagyok, de mindenki maga találja meg a hozzá szóló Örökkévalót.
Vajon én is megtalálom?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
