GNL911

Húsz éven belül nem marad senki, aki túlélte a holokausztot. Ezért van az, hogy akik túlélték a szörnyűségeket, sietnek megírni tanúságtételüket. Ez történt Eva Schloss esetében is, aki féltestvére volt Anne Franknak. Az Auschwitz után című könyve választ ad mindazoknak, akik azt kérdezik, miként lehet túlélni ennyi kegyetlenséget.

Eva Schloss a barcelonai La Vanguardiának adott interjút.

Ő is áldozata volt a nácik üldözésének és koncentrációs táborba került, de Anna Frankkal ellentétben életben maradt. Ma 86 éves és nyugodt életet él Londonban. Könyvének megjelenése nagy népszerűséget hozott neki, amit okosan „beoszt”: ” Tudjuk, hogy egyetlen életünk van itt a földön, amelynek vannak jó és rossz pillanatai. A jókat -

a világon annyi szépség, csodálatos ember és inspiráló pillanat van - értékelni kell, hogy legyen erőnk elviselni a nehezeket.” Eva Schloss, aki 1929-ben született Bécsben, sok százezer zsidóval együtt kénytelen volt elhagyni szülővárosát. Először Brüsszelbe, majd Amsterdamba költöztek. Amikor a németek megszállták Hollandiát, családját megfosztották jogaitól és a sárga csillag viselésére kényszerítették. Majd a táborban szétválasztották őket: Eva és édesanyja az egyik oldalra került, édesapja és Heinz testvére a másikra.

Anna Frankot kislánykora óta. ismerte, mielőtt féltestvére lett, barátnők voltak. Úgy emlékszik Annára, mint mosolygó, álmodozó kislányra, aki gondot fordított öltözködésére és bízott abban, hogy eljön a jobb jövő. Evának teljesen az ellentéte volt:” Én egy vörös hajú csikó voltam, a biciklizés miatt mindig rendetlen ruházatú. Anne gondosan fésülködött, makulátlan blúzokat, szoknyákat, fehér zoknit és lakkcipőt viselt. Szemben laktunk egymással a tér két oldalán.”

Amikor immár özvegy édesanyja találkozott a szintén özvegy Frankkal, Anna édesapjával, összehozta őket az átélt nagy fájdalom. Eva évtizedeken keresztül nem akart a múltra gondolni, nem beszélt róla a lányainak sem.” Hosszú ideig beszélni akartam az embereknek erről a rettenetes fájdalomról, amelyet átéltünk, de a háború után Hollandiában, majd később Angliában, az emberek nem akartak ezekről a dolgokról hallani. Előre akartak haladni és felejteni.” Egy napon aztán mégis megszólalt. 1986-ban felkérték, hogy beszéljen féltestvéréről egy róla rendezett londoni kiállításon. Ma sem tudja megmagyarázni, miért,de feltört belőle az egész fájdalom, amely 60 év alatt felhalmozódott benne.

Azóta sok jó dolog történt vele: konferenciák az egész világon, könyvének megjelenése ,a kitüntetés, amellyel három évvel ezelőtt Károly herceg a brit birodalmi rend tagjává nevezte ki.

A könyvben szerepelnek az összes őket ért atrocitások, a bujkálás, a sűrű lakásváltoztatás, a zaklatások... “ A nácik azon a napon fogtak el, amikor 15 éves lettem”- emlékezik az idős asszony. Ez 1944 május 11-én történt és hét nappal később már az egész család rajta volt az Auschwitzba deportálandók listáján. Eva volt a legkisebb a sorban, de anyja úgy öltöztette, hogy többnek látszott és ez mentette meg az életét, mert azokat, akik nem töltötték be ezt a kort, a halálsorba kerültek.” Ez a sor egyenesen a gázkamrába ment, én voltam annak a hét kislánynak az egyike, akik túlélték abból a 68-ból, akik a mi transzportunkban voltak.”

A legkeservesebb pillanat a táborba érkezük után a negyedik hónapban következett be.” Mengele doktor anyámat is kiválasztotta. Rettenetes sokk volt. Depresszióba estem, fel akartam adni.” Majd az is rettenetes pillanat volt, hogy amikor visszatért édesanyjával Amsterdamba, akkor tudták meg, hogy az édesapja és fiútestvére meghaltak.

Az élet a barakkban, ahogy Eva leírja, borzalmas volt. Nyolcan aludtak egy közös fekhelyen és olyan szűk volt a hely, hogy ha az egyik megfordult, a többieknek is meg kellett fordulniuk. Minden tele volt po1oskával, tetűvel, ami ellen a nácik mindössze annyit tettek, hogy leborotválták a táborlakók haját.” Anyám könyörgött, hogy hagyják meg a hajamat, hiszen csak egy gyerek vagyok, de hiába. Mindehhez még hozzájárult az a félelem, hogy engem neveznek ki a legfiatalabbnak és ez azzal jár, hogy én használhatom utoljára a küblit és ha megtelt, nekem kell elvinni kiüríteni húsz barakkal messzebb.”

Volt azonban más perverzió is.” Az a szerencse ért, hogy áthelyeztek dolgozni a „Kanadába.” Ez egy raktárféle volt, ahol hegyekben halmozódtak fel zsidóktól elvett holmik: szemüvegek, ruhák, cipők. A németek értékelték a hajat is, szőnyeget szövettek belőle a rabokkal. Ezekből a holmikból sok mindent hazaküldtek Németországba, ahol szétosztották a katonák családtagjai között. A német emberek, sokszor, anélkül, hogy tudták volna, zsidó borotvával borotválkoztak, a jó német anyák zsidó babakocsikban sétáltatták a kicsinyeiket, a nagyszülők zsidó szemüveggel olvasták a híreket a háború alakulásáról.” 2.500, zsidóktól származó karórát osztottak ki a berliniek között. - teszi hozzá a lap.

1945 elején aztán megszüntették a tábort. Nem volt könnyű élni az immár elhagyott helyen, élelem, víz, fény nélkül, holtestek kel körülvéve.” Kivonszolni a holtesteket a legborzalmasabb dolog, amit életemben tennem kellett. Azok a kifejezéstelen szemek, a nagyra nyitott szájak…”

Majd jött a találkozás Anna Frank édesapjával, aki átadta neki lánya naplóját, amelyet Miep Dies talált meg, egyike azoknak az embereknek, akik rejtegették. Anne Frank és Margot testvére tífuszban haltak meg 1945 márciusában a koncentrációs táborban.

Éva Schloss élete azóta nagyot fordult. feleségül ment Zvi Schlosshoz, van három lánya és sok unokája.” Kedves családom van. Az embernek el kell fogadnia, hogy az élet tartogat jó és rossz pillanatokat is. Az embernek meg kell építenie a maga várát.”