Ismertem életem során már jó néhány olyan embert, aki visszajött a földi poklokból, túlélt halált és életet, és miközben látott gyermekeket, ifjakat semmivé válni, vagy elevenen megsemmisülni, ő maga azzal győzte le a kimondhatatlan borzalmat, hogy eljutott az aggastyán korig, emlékezve, emlékeztetve. Volt közöttük kisember, tanult jogász, akadémikus, gimnáziumi tanár és egyszerű városi és falusi asszony is.
Most újabb arcokkal szembesültem. Auschwitzra emlékezve egy világhírügynökség készített portrékat Kelet-Európában azokról az idős emberekről, akik még közöttünk vannak. Magyar arcok, magyar sorsok.
A ma 86 éves Imrét az egész családdal együtt deportálták Auschwitz-Birkenauba. Egyedül ő élte túl a lágert. Azóta sem mesélt senkinek az ott történtekről, azóta is szégyelli magát, hogy nem pusztult el szeretteivel.
A 89 éves Erzsébet arra emlékezik, hogy amikor Auschwitz-ba érkezve kinyitották a lezárt vagonokat, rádöbbent: sokan már az úton meghaltak. A 87 éves Lászlót, tiszteletre méltó kollégám és egykori tanárom, apja figyelmeztette, hogy hazudja magát néhány évvel idősebbnek és akkor dolgozni küldik. A 15 esztendős fiú még a lágerben sem tudott a házkamrákról. Családjából senki más nem tért haza.
A 87 éves Lajos kiszabadulásakor alig 30 kilós volt, mégis megpróbált gyalog hazaindulni. Az út mentén összeesett, egy földműves talált rá, vállára vette és kórházba vitte. A 87 éves János a szögesdrótos marhavagonra emlékezett, és arra katonára, aki azt mondta neki: adják nekik a holmijukat, mert nekik úgysem lesz már szükségük.
A ma 84 éves Zsuzsanna apját már 1938-ban megölte egy antiszemita gazember. 1944-ben deportálták családjával együtt, anyját egyenesen a gázkamrába vitték, rajta kívül csak bátyja élte túl Auschwitzot, akit a holttesteket eltakarító Sonderkommandóba kényszerítette. Zsuzsannát három hónap múlva Gubbenbe küldték egy fegyvergyárba dolgozni, majd a front közeledtével elindították egy halálmenettel Bergen-Belsen felé. Mégis túlélte a tüdőbajt, a tífuszt és az éhezést. A Holokausztban 50 rokona pusztult el. Svédországban gyógyult fel, majd Kanadába telepedett le, ahol férjhez ment egy másik túlélőhöz. Jelenleg Londonban él, és ma is rendszeresen járja az iskolákat, hogy elmesélje, mi történt.
Mi lesz velünk, ha ő és a többiek már nem mesélnek?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
