GNL911

Jól választott az angol nászutas pár, amelyek a világ leghíresebb ókori arénáját megpillantva megtalálta jövendő zenekarának nevét. A római Colosseummal kapcsolatban épp úgy nincs értelme az időről beszélni, mint Colosseum együttes esetében. „Az idő lánya az igazság” (Daughter of Time is Truth) – hirdette egy 1970-ben megjelent lemezük. Jon Hiseman örök dobszólójának címe The Time Machine. Most pedig – 45 évvel első albumuk megjelenése után – közlik velünk, hogy az „az idő nekik dolgozik” (Time On Our Side).

Hiseman, Lady Barbara Thompson, Dave Greenslade, Clem Clemson és Mark Clarke (miként a 10 éve elhunyt Dick Heckstall-Smith) már régen ott vannak a 20. századi Zene Olümposzán, és nemigen akad olyan földi halandó, aki megkérdőjelezhetné, hogy mit, mikor és miért csinálnak. Az a hangzás-elegy, amit a 60-as évek végén kitaláltak egy akkor hihetetlen nyitott alkotói és befogadói közegben, nem halványul, nem bomlik fel, hiszen a dallamos futamok, a blues, a jazz-es betétek ma is olyan precízen kapcsolódnak egymáshoz, mint egy mívesen horgolt terítő szemei. És a 2014 őszén megjelent album, amely 11 év után követte a legutóbbi stúdiómunkát, a Tomorrow Bluest, minden pillanatában izgalmas, közhelyek nélküli. Jogos büszkeséggel írja a lemez füzetében Jon, hogy „egy új Colosseum-lemez út az ismeretlenbe, ahol bármi megtörténhet”. Nekik egyetlen lemezük sem volt az előző folytatása, következménye vagy fotókópiája, és ennyi év után belevágtak új kalandokba, miközben az egész hamisíthatatlanul „Colosseumul” szól. Egy hajdani kritikusuk a Daughter Of Time kapcsán azt rótta fel nekik, hogy „túlságosan rövidek az egyes darabok”, most valószínűleg újra megírhatná ezt a „bírálatot”, pedig – hogy Mozarttal válaszoljunk – éppen olyan hosszúak (és olyan tömények), mint amilyeneknek lenniük kell.

És a vájtfülűek rögtön észreveszik azokat a futamokat, amelyek a nemzedék zenei DNS-ének részei (hallgassuk meg csak figyelmesen a The Way You Wanted Goodbye-ban Clem szólóját), vagy a Heckstall-Smith-et idéző Dick’s Licks mintha csak egy Jack Bruce-szerzemény lenne! Jó helyen járunk, hiszen egy vérből valók voltak ők Jack-kel, ráadásul a lemez több szövegét is Bruce örök költőtársa, Pete Brown írta. De mennyi színárnyalat van a nyitó Safe as Houses-ban (Barbara szerzeménye), milyen remek duettet énekel a Blues To Music-ban Chrissel a Hiseman-lány, Ana Gracey! És hallottunk-e már olyan lírai Kolcsi-dalt, mint a Mark szerezte Nowhere To Be Found? A City of Love-ban a ritmusváltások mellett a Nagy Üvöltő tesz tanúságot arról, hogy közel hat évtized után is maradt zengés a torkában. A You Just Don’t Get It-et az énekes és a gitáros slide-harmóniái teszik emlékezetessé. Ha a New Day-t rácsempésznék egy 67-69 közötti progresszív rock-lemezre, senkinek sem tűnne fel – ezt a merészséget követi el Dave szerzeménye, Clem énekével. A legbizarrabb felvétel azonban keleties „fanfárjaival” , Mark hangszárnyalásaival az Anno Domini, amely eredetileg az album címadója lett volna. Ez a két darab zárja az LP-t (A CD-változatra rákerült élő felvételben a Morning Story című Bruce-Brown szerzemény, amelyet már évek óta játszanak koncerten és amellyel budapesti előadásukon is elbúcsúztak Jack-tól), mintegy összefoglalva mondanivalóját is. A New Day-ben arról énekelnek, hogy „mi lesz, ha lemegy a nap, jön a sötét és kihunynak a csillagok, talán még sétálunk egyet a parkban” (lefordítsuk az utolsó mondatot angolra?), míg az Anno Dominiben Pete Brown e szavakat adja Mark szájába:

„jövők szárnyalnak ablakomon túl

nem gondolhatok halálra

sem pedig az idő múlására”.

Aligha értelmezhetők búcsúként! A Colosseum turnéját sem „búcsúnak” hirdette, hanem „visszatérésnek”. És az eredeti tervhez képest, a sikerre való tekintettel, nemrégiben öt újabb fellépéssel toldották meg angliai koncertsorozatukat. Így kezdték 1994-ben is…