Akciós narancs a multinagyáruházban, szigorításokra várva. Ennek örömére 80 forinttal drágább, mint két nappal korábban.
„A szaloncukor zöldség vagy gyümölcs?” – kérdezem a zöldségestől az idény jellegű árura mutatva. Hosszas töprengés után sem tudnak rá kielégítő választ adni.
Wellness, jacuzzi. Nagyapa, apa és kiskamasz fiú dagonyáznak benne. A srác láthatóan nagyon unja magát. „Menjünk” – mondja apjának, aki így válaszol: „Nem megyünk, élvezzük ki az utolsó pillanatot, mielőtt megint bejönnek az oroszok.”
Fő tér, ezüstvasárnap. Félig sem töltik meg a kis fabódék, a legnagyobb tömeg a műjégen kering. Magyar népművészeti ajándékok árusának amerikai boogie a telefoncsengője. A háttérben Eric Clapton szól, kommersz korából.
Nyugati tér, vár átkeresztelésre, „kopár szigetre”. Most a lerombolt bódék helyén nagy kartonlapok hirdetik a megújulást, ott, ahol egykor hangos-szagos förgeteg honolt, és még indiai eukaliptusz-cigarettát is lehetett kapni. Kicsit lejjebb egy felirat: fogadjuk örökbe a Nyugati-téri aluljárót. A legizgalmasabb kínálat egy antikváriumé, amelynek egyik alsó polcán régi bakelit-lemezek sorakoznak. Akad köztük ismerős, olyan, ami megvan, olyan is, ami válásaim során cserélt gazdát, de nem veszem meg újra.
Egy ősz férfi penget a közelben, közepesen. Odaballag hozzá egy vak társa, barátnőjével, kiveszi a kezéből a gitárt, majd könnyedén lejátssza a Felkelő nap házát, majd belekezd egy másik napfényes dalba. Tudjuk, a vakok nem világtalanok.
Az írószerboltban kibeszélik azokat a vevőket, akik mindenről számlát térnek a cégük címére. Inkább olyan noteszokat árulnának, amelyeket jó érzésű íróember is szívesen zsebre vágna. Lehet, hogy húsz év után először nem lesz firkáló noteszom?
A beharangozott nagy országbénulás az Ó utcára korlátozódott, ahol egy kukás nem fért el a két oldalt parkoló autók között.
Kivágott fenyőfák tömkelege a Flórián mellett, valóságos erdő. Alig néhány olyan van közöttük, amit el lehet ültetni. Mi hagyományosan ilyent választunk, az egyik ma a házunk előtt magasodik büszke szépségében, már talán az öt métert is elhagyta, egy másik öt Karácsonyon borult díszbe nálunk, és ő is megtalálta a helyét egy kertben. A kivágott fenyőfák tömkelege körül lézengő árusok, még lézengő vevők. Vajon mit mondana Derszu Uzala az erdők oktalan pusztítóinak? „Ti rossz emberek vagytok.”
A legmagyarabb üzletlánc a francia nemzeti büszkeség rajzfilm-figurájával reklámozza akcióit. De legalább a körzetünk az idén kettőskereszt-mentes övezetté vált.
Bejárom a fél várost étkezési zselatinért, mindenütt csak szódabikarbóna foglalja el a helyét. Az egyik boltban felvilágosítanak: felvásárolták, mert kocsonyát akarnak főzni. „Fúj” – mondom, mint a nyuszika a répatortára. A fene megette azt a kocsonyát, ami nem a húsoktól, a csontoktól és a bőröktől áll be, hanem a zselatintól. Nekünk amúgy a krémeshez kellene…
Fő tér, aranyvasárnap, este felé. Az egyik bódénál palóc lángost kínálnak. Ára 450 forint. Kérdezzük egy vevőtől, milyen? Közönséges lángos – feleli. Akkor mi benne a palóc? Az ára…
Hajdani kosaras barátom már megint dühös: a tévében látott egy nőt, aki azzal dicsekedett, hogy ölebének 800 ezer forintért vett kanapét. „Meg tudom érteni a terroristákat” – mondja és indul a kocsmába, hogy szóljon a fiatal haverjainak: csináljanak már valamit…
Megveszem az óév utolsó, az újév első tv-műsorújságját. Éjfél előtt az egyik közmédiumon az Indul a bakterház lesz, amelyben Bendegúz szerint a világ legnagyobb baja, hogy nem a tehénpásztorok irányítják, másnap pedig egy másikon Lúdas Matyi. Szegény Soós Imrének volt egy tekintete, amitől sokan beszarnának ma is…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
