GNL911

Egy szivardobozban találtak meg eddig ismeretlen fotókat a halott Che Guevaráról. Ugyanezen a napon egy vörös zászlón tűnt fel ikonná vált arcképe egy budapesti tüntetésen.

T-34-es számú kitöltött kérelemmel forduljanak ügyintézőnkhöz – olvasom az adóhivatal ügyfélszolgálatánál. Nem lenne jobb egy T-34-s betöltött kérelem a kormányhivatal felé?

Varjú száll el károgva a piac felett. „Na ne mondd” – szólok neki, miközben aszalt szilvát veszek régi ismerős árusomtól. „Megy tüntetni” – felel a varjú helyett az öreg.

Piroska hamarosan megszűnik, de a Honleány marad – tudjuk meg a Röltexben. Ezek szerint Piroska nem elég honleány?

Világhírű futballisták lépnek pályára, hogy megemlékezzenek egy szörnyű katasztrófa áldozatairól. Nem tudják, hogy a pálya alatt egy nukleáris kísérleti központ van, és a meccs kezdetekor felrobbantanak egy mini atombombát. A robbanás után néhány perccel folytatódik a találkozó, de senki sem tudja, hogy a pályán lévők és a nézők közül ki az élő, ki a halott és ki van a kettő között.

Mindenszenteket a Quo Vadis?-szal köszöntötte a közmédia. Azzal a Neróval a főszerepben, akinek senki nem merte megmondani az igazságot.

Egy tisztaarcú izlandi óriás azt mondta nekem, hogy végre sikerült túllépnie azon a korláton, hogy arra figyeljen: mi tetszik másoknak? Ő nálam hét évvel fiatalabb. Nekem vajon mikor sikerül?

Riportra indulok kerékpáron egy dél-francia nagyvárosba, ahol ismét polgármesternek választanak egy hírhedt maffiózót. Útközben megállok egy út menti kocsmánál némi reggelire, kiderül, hogy a tulaj és több törzsvendég is magyar. A kocsma előtti udvaron eleven, vidám gyerekek játszanak. Már indulnék vissza, amikor észreveszem, hogy az oldaltáskámból kilopták a legfontosabb jegyzetfüzetemet és noteszomat és azt csak komoly összeg ellenében lennének hajlandók visszaszolgáltatni. Nagy nehezen, nem kevés erőszak árán sikerül legalább az egyiket visszakapnom, akkor viszont az egyik kölyök a biciklimre kötözött szitárt akarja meglovasítani úgy, hogy belegabalyodik a hangszer húrjaiba. Csak úgy tudnám megtartani ezt a kincset, hogy vonszolom a tolvajt magam után…

Vannak filmek, amelyek nekem örökre fekete-fehérek maradnak, még akkor is, ha tudom, hogy színesek és mindig meglepődöm a színeiken, amikor újra látom őket. Ilyen a Szerelmesfilm, vagy a Fel a fejjel, amelyben hetedszeri látásra tűnt fel Ferrari Vilcsike piros ruhája…

Jól jegyezzünk meg egy rendszámot: JEU-163. Metál ezüst kocsi, metál ezüst hajú gazdával, aki jogot formált arra, hogy megalázzon egy öregembert, akinek szellemét, ha száz esztendeig él, akkor sem fogja elérni. És, ha megéri, harminc év múlva találkozni fog valakivel, aki közli majd vele, hogy eljárt felette az idő és ez a valaki ugyanúgy nem fogja magát szégyellni, mint ő.

Éjnek idején egy társaság érkezik hozzám, nők és férfiak vegyesen, és betelepednek otthonunkba, hiába próbálom őket elküldeni, mivel nem is ismerem őket és Életem sincsen otthon. Olyanok, mintha egymáshoz lennének láncolva, mert csak együtt, egyszerre mozognak és mindenhová követnek. Megpróbálok őket szétszakítani, hiába. Aztán Életem váratlanul hazaérkezik és egy varázsütésre eltűnnek.

Bevetem magam egy hatalmas folyóba, talán az Amazonas, talán más. El kell jutnom egy partra, de közben kisebb zuhatagokon és sziklás vízi folyosókon kell átjutnom, mindezt árral szemben és teljesen egyedül. Mégis tudom, hogy épségben partot fogok érni.

-Egy fiatalember azt mondta nekem, hogy „mi tartunk el benneteket, öregeket” – meséli nekem szálfa termetű szomszédom – mire megkérdeztem tőle: te dolgozol? Erre azt felelte: nem….

Egy színházi előadást követően felfedezem, hogy az épületben van egy másik műsor is. Hamar rájövök, hogy egy fasiszta társaság vetítése zajlik, de kíváncsi vagyok rá, mit hordanak össze. Egy rossz arcú fickó azonban kiszúr magának: „Mit keresel itt, zsidó? Ehhez semmi közöd!” – közli velem gúnyosan, mire csak annyit mondok: „Elvégre rólam van szó, nem?” Megpróbál megütni, de nem talál el, sem elsőre, sem másodikra, mígnem elvegyülök a vásznat bamba morgással figyelő tömegben…

A nyugalmazott nagykövet a Vörösmarty téren nézelődött egy Könyvhét alkalmából, amikor megszólította őt egy apró emberke. „Örülök, hogy újra látlak, drága barátom. Nem emlékszel rám, találkoztunk néhány nemzetközi konferencián.” A nyugalmazott nagykövet próbált emlékei között kutatni, oly sok mindenkivel találkozott hosszú pályafutása során, de nem jött rá, ki az idegen. „Hát én vagyok a Napóleon” – húzta ki magát büszkén az apró emberke és jöttének célját is elárulta: „Kiadták magyarul a Code Civilemet, itt fogom dedikálni.” A veterán diplomata kicsit restellkedett, hogy nem ismerte fel az idegent, de nagyon örült, hogy itt látja. Hamarosan már neki kellett kimentenie őt a rajongók tömegéből, annyian tülekedtek körülötte az aláírásért. Javasolta a Császárnak, hogy menjenek be a Gerbaud-ba, ahol amúgy is fogadás van számos notabilitás részvételével. Így is tettek. A fogadás középpontjában a néhai falbontó külügyminiszter, később kormányfő állt. A nyugalmazott nagykövet illendőnek tartotta vendégét azonnal bemutatni. A politikus immel-ámmal kezet nyújtott a Korzikainak. Amikor a diplomata egy óvatlan pillanatban kérdőre vonta a falbontót, e választ kapta tőle: „Bukott diktátorokkal nem barátkozom.”

Megérkezünk két év után egy üdülőbe, ahol annak idején egy tömegszálláson, emeletes ágyon helyeztek el minket, de akkor megígérték, hogy legközelebb külön lakosztályt kapunk. Be is költözünk egy lakásba, de látjuk, hogy egymás után jönnek oda azok, akikkel két évvel korábban együtt szorongtunk. Ekkor támad az az ötletem, hogy menjünk vissza oda, hátha most ott kettesben lehetünk. Kiderül, hogy azt a villamost, ami odavitt, megszüntették, csak három átszállással lehet megközelíteni a helyet, de nem hagyjuk magunkat eltántorítani. Odaérünk és látjuk, hogy a tömegszállásból luxusszínház lett.

Egy újságot veszek, amelyben minden oldalán ugyanaz a teljes oldalas cikk olvasható. „Nagy rá az igény” – mondja a főszerkesztő.

Egy orvos bejelenti, hogy önmagán fog helyi érzéstelenítéssel szívműtétet végrehajtani, de csak akkor, ha legalább ezer ember végignézi. Asszisztensei gondosan terelik az embereket, és garantálják, hogy senki sem fog rosszul lenni a látványtól. Végül az orvos egy templom oltárát választja, hogy felhasítsa mellkasát, mint azt az azték varázslók tették a spanyol konkvisztádorokkal Tenochtitlan „gyászos éjszakáján.”

Polgári engedetlenségi mozgalmat indít egy ismeretlen férfi, aki magát úgy álcázza, mintha plasztikai műtétet hajtottak volna végre az arcán és még nem veheti le a kötéseket. Senki sem tudja, ki volt azelőtt, éppen ezért megfoghatatlan, mégis egyre többen követik. Egyre több helyütt tűnik fel és már az is felmerül az emberekben, hogy nem is egy, hanem több ember jelenik meg az ő álarcában. A követők talán egyszer egyesülnek.