Évente egyszer újra és újra megnézem Orson Welles Aranypolgárát. Nemcsak azért, mert az egyik kedvenc filmem, nemcsak azért, mert ezt minden újságírónak látni kell, és amikor tanítványaimnak beszélek róla, nem emlékezhetek rosszul egye fontos jeleneteire. Így most, tanévkezdés előtt újra megnéztem. Mint minden remekműnél, természetesen most is találtam benne olyan képsorokat, apró finomságokat, amikre az eddigi, tucatszori alkalmakkor nem vettem észre.
De a legijesztőbb, hogy ez a film egyre inkább rólunk szól. Vagy legalábbis komoly áthallásaink vannak.
Mr. Kane mérhetetlen vagyonának eredetét legalább tudjuk, bár nem dolgozott meg érte. Egy véletlenül jött óriási örökség birtokosa. Amivel bármit megengedhet magának. Először az „igazság lapját” akarja megcsinálni, tényfeltár, leleplez, aztán hamarosan már háborút manipulál össze, egy idő után pedig csak az érdekli, hogy az emberek azt gondolják, amit az ő lapjai írnak. Megvásárolja magának a konkurenciát, a teljes szerkesztőséggel, akik – önként vagy jól felfogott érdekükből – átveszik az új tulajdonos szemléletét, szerkesztési elveit. A lapkonszern behálózza az országot, gyúrja a közvéleményt, embereket emel fel és tesz tönkre. Régi emberei is kellő szervilizmussal idomulnak hozzá, csak egyetlen barátja akad, aki legalábbis megpróbál szembeszállni vele, meg is lesz a jutalma: az elbocsátás. Az egykor deklarált nemes elvek dokumentumát úgy tépi szét, mint egy gyalázkodó levelet. Addigra már csak annyi marad régi önmagából, hogy a hír fontosságát a több hasábos cím adja.
Politikai felemelkedését azonban az általa is szívesen gyakorolt „karakter-gyilkosság” állítja meg. Valószínűleg politikusnak is olyan lett volna, mint sajtócézárnak. A harácsolásnak az értelmetlen vásárlásoknak, mesebeli palota-építésének azonban semmi nem állhat útjába, minthogy tehetségtelen feleségének menedzselését is csak az asszony öngyilkossági kísérlete után hagyja abba.
Mr. Kane vesztesként sem tud veszíteni. Nem tudja elképzelni, hogy őt legyőzhetik, nevetségessé tehetik. Nem tudja elképzelni, hogy valakinek igaza lehet vele szemben, hogy valaki ne az ő szemszögéből nézze a világot. Amikor erre rádöbben, már késő. Amikor meghal, egy hír, egy nekrológ, egy sztori marad utána, amelyek ugyanolyan manipulációk, mint az egész élete.
Charles Foster Kane nagy ember lehetett volna – hangzik el többször is a filmben. Csakhogy fontosabb volt számára a siker, amit ő „szeretetnek” hitt.
Talán utolsó pillanatában ráébredt erre a tévedésére.
Talán egyszer minden "aranypolgár" ráébred erre. Vagy lesz, aki ráébreszti őket?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
