Az iszákos mindenáron le akart szokni az italról. Odáig már eljutott, hogy otthon nem ivott, de a közelben volt egy kocsma, ahol évek óta kedvesebbnél kedvesebb pultos lányok szolgálták ki, akik a legjobb barátai voltak, amikor élete mélyponton volt. Aztán lassan minden rendbe jött körülötte, otthon is boldog lett, talán soha olyan boldog nem volt, mint akkor és rémülten vette észre, hogy képtelen szabadulni ezektől a lányoktól, holott szinte 2-3 havonta cserélődtek. Az egyiknek a hangja fogta meg, a másiknak szép, finom, hosszú, hűvös keze volt, a harmadiknak a szemében fénylett valami megnyerő ártatlanság, a negyediknek izgató combját mutogatta és nyáron nem hordott bugyit, az ötödiknek a lábától, a hatodiknak a bőrétől őrült meg. Pedig kapcsolataikban soha nem lépett túl egy-egy puszinál, ölelésnél.
Amikor az utolsónak hitt kísértő, szőke démon felmondott, az iszákos megígérte neki, hogy utolsó munkanapján még felkeresi és aztán búcsút vesz a helytől. De rosszkor érkezett. Éppen váltás és standolás volt, és már ott tüsténtkedett az utód. Összenéztek az iszákossal, és hősünk már tudta, hogy ez a lusta tekintetű bombázó is delejként vonzza oda.
És csak mélyen rejlő erejében bízott, hogy egyszer ennek vége lesz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
