GNL911

100 évig rejtély volt, hogy mit mondott Oscar Wilde a bíróság előtt. Egy, a közelmúltban megtalált gyorsírásos feljegyzés ezt felfedte. Merlin Holland, Wilde unokája a tárgyaláson elhangzottakat színpadra állította. Az alábbiakban elmondja, hogy mit fedezett fel.

„A XIX századi perek közül a legemlékezetesebb az volt, amely 1895. április 3-án kezdődött Old Bailey bíróságon. Az évtized legszenzációsabb perének ígérkezett, amikor egy jöttment ír színdarabíró bíróság elé citált egy lobbanékony arisztokratát; nagyapám becsületsértésért beperelte Queensberry grófját,

Oscar Wilde közel négy éven keresztül viharos szerelmi viszonyt folytatott Queesnberry harmadik fiával, Lord Alfred Douglas-el. A márki ezt gusztustalannak tekintette, és erővel arra akarta rábírni a fiát, hogy vessen véget ennek a kapcsolatnak. Miután ez nem sikerült, néhány nappal a Bunbury bemutatója után, egy rossz helyesírással írt vizitkártyát hagyott Wilde klubjában, azzal vádolva őt, hogy „szodomita”. Douglas bíztatására, aki gyűlölte az apját, és mit sem kívánt jobban, mint hogy börtönben lássa, Wilde pert indított becsületsértés miatt, ami a szabadságába, a hírnevébe, a művészetébe és végső soron az életébe került.

A tárgyalás harmadik napján Wilde visszavonta keresetét, de a becsületsértés tényének alátámasztására, magára nézve káros kijelentéseket tett a londoni férfi prostituáltakkal való kapcsolatairól. Ez nagy hiba volt, mivel Queensberry azonnal utasította ügyvédeit, hogy küldjék meg bizonyítékaikat a legfőbb ügyésznek, és Wilde-ot még aznap este letartóztatták. Három hét múlva került vissza az Old Bailey-re, de most már a vádlottak padjára „ más férfiakkal való súlyos szemérem elleni vétség” vádjával. Az esküdtszék azonban nem tudott egyetértésre jutni, s ezért a tárgyalást május 25-re halasztották, amelyen azonban két év, kényszermunkával súlyosbított börtönre ítélték.”

Ennyit a dokumentált hiteles, és az életrajzok százaiban olvasott tényekről. De hogy pontosan mi történt a tárgyalóteremben és a színfalak mögött a 7 hét alatt? Az Old Bailey Sessions Papers, amely általában részletes összefoglalót készített a legtöbb ügyről, erről csak annyit írt, hogy „az ügy részletei nyilvánosságra hozásra nem alkalmasak”, és a leghalványabb utalást sem tesz a Koronaügyész vádjaira.

A napilapok azonban kevésbé voltak finnyásak, de beszámolóik szükségszerűen a tárgyalások rövidített változatát tartalmazták, olyan körülírásokkal, mint „természetellenes gyakorlat” vagy „erkölcstelen cselekedetek”. Ennyi volt ismert egészen 1912-ig, amikor ismeretlen szerző tollából megjelent egy „ Oscar Wilde: a háromszoros megpróbáltatás.” című könyv, azt állítva, célja hogy a tárgyalások pontos menetét ismertetve, eloszlassa az írót körülvevő „ homályos ködöt”. Az anyag forrásaként semmit nem adtak meg, de az elemzések során nyilvánvalóvá vált, hogy azok a korabeli újságokból származtak, de még mindig a „kötelező diszkrécióra való tekintettel”. Ezeket a szövegeket 1948-ban, többé-kevésbé szóról szóra újranyomtatták a Notable British Trials sorozatban, és mivel sem az Old Bailey-ben sem a Nemzeti Archívumban nem voltak más anyagok, a következő ötven évre ez a dokumentum maradt az egyetlen beszámoló Oscar Wilde peréről.

„2000-ben, - folytatja a történetet Wilde unokája,- éppen segítettem a British Library-ben nagyapám halálának 100-ik évfordulójára emlékező kiállítás összeállításában, amikor valaki megjelent a könyvtárban a három tárgyalás gyorsírásos jegyzőkönyvével, és felajánlotta a kiállítás számára. Örömünk leírhatatlan volt, mivel Wilde szavainak leírása életének egyik legfontosabb pillanatait tükrözte.

A lelkesedés elmúltával elkezdtem tanulmányozni a vádakat. A korábbi 30 000 szóval szemben most már 85 000-el rendelkeztünk, és Oscar Wilde saját szavaival, a korábbi körülírások helyett, vagy ami még rosszabb, olyan szavak helyett, amelyeket sohasem ejtett ki a száján, s amelyek meglehetősen más megvilágításba helyezték őt. Képet kaphattunk a bíróságok előtti magatartásáról is: „ebben az ügyben én vagyok a vádló” vagy „klasszikus képesítésem és, Arany Érmem van görög nyelvből” és így tovább, ügyvédjének lényegbevágó kérdéseire pedig egyszerű válaszokat adott, mint „igen” vagy „megtettem”.

Mindez ajándék volt, mikor John O’ Connorral elkezdtük színpadképessé tenni az eljárásokat, és végig kísérhettük, hogyan változott Wilde magatartása a higgadtságból a magabiztosságba, majd a meggondolatlan szellemességen át, ( „Megcsókolta ön őt valaha?” „Ó nem, soha életemben: ő egy különösen normális fiú volt”), a bátortalanságba és idegességbe. Sokkal több időt fordított arra, mint gondoltuk, hogy megvédje írásait az erkölcstelenség és az obszcenitás vádjai ellen, mint ahogy az a kijelentése, hogy szerette Alfred Douglast, teljesen hiányzik az eddig ismert nyomatott beszámolókból.

Azon kívül, hogy azokkal a szavakkal dolgozhatunk, amelyeket Wilde a tárgyalásokon használt, a legnagyobb különbség a mi és a korábbi törekvések között, amelyek színpadra próbálták állítani Wilde tárgyalásait, mint drámát, az volt hogy ez utóbbiak leegyszerűsített nyelvezet használtak. A három ügy tárgyalása során Wilde több mint nyolc órát töltött az Old Bailey-n és ezt lerövidíteni alig két órára,, inkább orvosi szikét követelt, mint egy hentesbárdot. Lényegében mindhárom tárgyaláson három téma szerepelt: Wilde kapcsolata Douglas-el; művészetének védelmezése és a fiú-prostituáltakkal való érintkezése. Mindegyiket helyes arányban kellett bemutatni, és az egyes részeknek elég hosszúaknak kellett lenniük, hogy amennyire lehetséges fenntartsák a természetes drámai feszültséget, és az alkotórészek egymásba illesztésével lehessen kialakítani a hiteles egészet.

Amikor az Ír Páva bíróság elé citálta a Skarlát Márkit, ezzel a brit elitet fogta perbe, és mint ő maga mondja: átlépett a hírnév örökkévalóságából a becstelenség örökkévalóságába”. Ez volt az utolsó nyilvános megnyilatkozása, de küzdelme, még ha esztelenül a fellegekben is járt, olyan harcot folytatott a maga stílusával és meggyőződésével, amelyet mindenki elvárt Oscar Wilde-tól.”