GNL911

Külföldön járok, egy vármúzeumba akarok jegyet venni. Mivel rögtön érzik, hogy jól értem az ország nyelvét, kitüntetett figyelemmel bánnak velem. Ezen felbátorodom és rögtön kérek egy állampolgársági nyilatkozatot. Arra a kérdésre, hogy miért akarom elhagyni a hazámat, csak annyit válaszolok: elegem van. Bár se pénzem, se csomagom, úgy döntök, hogy itt maradok, de azért, biztos, ami biztos, a lakáskulcsomat ott hagyom a kasszában, hátha még szükségem lesz rá egyszer.

„Hová sietsz, kihűl a zsiroskenyér?” – zsörtölődik egy gyalogos a zebrán átszáguldó kocsi láttán. Amúgy az autónak volt zöldje.

Visonganak a fiatalok a buszon, ahogyan a hullámvasúton. Csak itt nem hirtelen hegyek és vad völgyek követik egymást, hanem padlógázok és padlófékek. „Ha nem tudnak rendesen viselkedni, keressenek maguknak egy másik iskolát. De abból csak egy van: úgy hívják, hogy sárgaház.” – mondja egy felháborodott utas. „Azt már bezárták” – zárja rövidre a témát az egyik fiú.

Összefutok a boltban S.-vel, sokat támasztottuk egykor együtt a kocsmapultot. Volt már sok minden, susztertől gospel-énekesig és Elvis-imitátorig, barátságunk onnan ered, hogy az ő édesanyja volt az én általános iskolai igazgató-helyettesem. Most pék és cukrász, hamarosan indulnak vásározni portékáikkal. Soha nem késő újrakezdeni. Már csak a család hiányzik neki, talán egy napon az is meglesz.

Manapság már a szatíroknak is elmegy a kedve attól, hogy a liftben zaklassák a magányos fiatal nőket. Úgy bele tudnak merülni az okostelefonjaikba, hogy még a legvadabb szexmániás is lelohad tőlük.

Olvasom Schumacher felébredése kapcsán, hogy volt olyan kómás, aki felébredvén kólás tejet kért, volt, aki az ABBA Mamma miá-ját kezdte énekelni, egy három éves kisfiú dohányozni és inni kezdett, míg egy felnőtt nő folyékonyan beszélt németül, holott azelőtt egy szót sem tudott. Egyik orvos sem gondolt arra, hogy a kóma idején testük lelket cserélt?

Három huligán fog közre a város közepén és arra kényszerítenek, hogy ott, a nagy nyilvánosság előtt, fényes nappal vizeljek. Nem esik nehezemre, egyrészt amúgy is kell, másrészt legalább gyakorlom szabad vélemény-nyilvánítási jogomat.

A legfontosabb nyári esztétikai-filozófiai kérdés: hogyan párosulhatnak gyönyörű, kívánatos női lábakhoz buta vagy agresszív női arcok? Persze az a hülye, aki lentről halad felfelé, de legalább néhány percig lehet némi illúziója.

Elkalandozik tekintetem a buszon és megakad egy érdekes arcú félvér nőn. Rám mosolyog, olyan arckifejezéssel, hogy „így megy ez.” Zenét hallgat, átadja magát a ritmus szabadságának. Leszállok, átvágok az aluljárón, egy másik megállóhoz. Ő is odajön, önfeledten táncol és mosolyog. Pedig már bőven nem tizenéves. Megint rám néz, látja rajtam, hogy nem nézem bolondnak. Pedig a zenét sem hallom, amire mozog minden porcikája. Vagy mégis?

Négy és fél millió felett jár már az on-line árverés egy sírhelyért Marilyn Monroe örök nyughelye mellett. Még halálában sincsen senki, aki igaz szeretetből feküdne melléje.

Énekesi meghallgatáson veszünk részt Kékasszonnyal. Ő virágéneket ad elő, én pedig egy akusztikus J.T.-t. Mindkettőnknek olyan a hangja, mint kamaszkorunkban. Közlik velünk, hogy külön-külön egyikünket sem vennék fel, de ha duettet alakítanánk, az tökéletes lenne. Nem is kérdés. Elkezdünk próbálni, de akkor már mostani hangunkon szólalunk meg, Kékasszony a maga füstös hangszínén és én is sokkal mélyebben, mint 40 évvel korábban.

Salom aléchem – tilinkózza valaki. Jókor, jó helyen – hirdeti az otthontalanok lapja. Dan Brown Angyalok és démonok puha fedelű kiadása mint fejpárna a betonon a tűzoltó szent szétzúzott füvesdombja alatt. A létfenntartó álomnak nem árt sem kőtörő, sem harangszó.

Egy csillagos ház előtt. Pozsonyi út 54. Éppen 50 éve hallottam ezt a címet újdonsült barátaimtól egy nyári magánnyaralóban, a Széchenyi-hegyen. (Kalóz utca 12). Akkor még azt sem tudtam, mit jelent zsidónak lenni. Ötven év alatt sosem szakadtunk el egymástól és sokszor jártam a Pozsonyi út 54-ben is. Most a megemlékezésen voltunk ott néhány percre együtt. És most már én is tudom, mit jelent zsidónak lenni.

A minap egy régi zenésztársam küldött egy videót a Városból, ahol valamikor együtt is játszottunk. Ő azon az úton ment tovább, évtizedekig dixieland zenekara volt. Egészen a zeneiskola igazgatóságig vitte. Most pedig egy remek nosztalgia-együttest hozott létre. Oda tért vissza, ahonnan elindult. És irigylem érte.

„Micsoda kurva világ lett ez! Tudod, mit? Basszunk ki velük, éljük túl őket!” – mondja háziorvosom, aki egy agyvérzésen már túltette magát.

Szakállnövesztő versenyt hirdetnek egy híres magyar tudós emlékéve ürügyén. Tessék mondani, rabbik és imámok is indulhatnak?

Ötvenöt percet késett a Szeged-Budapest között közlekedő Intercity, a 2 óra 15 perces menetidőhöz. Ha még öt percet késik, visszakapjuk pénzünket. De így nem, mert éppen határeset és még belefér. Mint ahogyan az autokratizmus is belefér a magyar demokráciába.

Bika-pszichológust keresnek corridákhoz. Vállalom, és arra használom fel új munkámat, hogy kimentsem a bikákat a viadalokról. Hálájukra számíthatok, bármikor megvédenek az orvtámadóktól – ígérik. Rám is fér.

Egy Nápoly melletti női börtönben divatbemutatót tartottak, és elítélt hölgyek voltak a topmodellek, korra, alkatra való tekintet nélkül. A rendezvényt egy esélyegyenlőségi alapítvány szervezte. Némelyik „divathölgyben” több volt a nőiesség, mint sok profiban. Kár, hogy Maestro Federico már nem él, és nem neki jutott ez eszébe. Igaz, aki az ő papi kifutója se volt akármi a kecsesen lebegő reverendákkal.

Feltűnt-e már valakinek, hogy Arany János: Az örök zsidó és Allen Ginsberg: A leples bitang című verse egy tőről fakad?

Egy tizenéves pár falja egymást őszinte jókedvvel a buszmegállóban, közben állat- és állatias hangokat adnak ki, a fiú rémisztgeti és fojtogatja a lányt, a lány pedig üti-veri, ahol éri. Ők még a korlátlan szabadság hívei.

Egykori lakótársam, akivel szinte egyszerre lettünk apák, kiszállt a nyomdaiparból, pontosabban a nyomdaipar ment ki alóla. Fia Angliába ment séfnek, esztétika-szakon végzett lánya romkocsmát vezet, ő maga pedig egy óvodában kertész és karbantartó. És nagyon jól érzi magát, mert bár a pénz nem sok, nagy-nagy szeretet veszi körül. Hat éve van a nyugdíjig, mint nekem, addig csak kibírja majd valahogy.

Valaki sámlicézárnak nevezte népünk vezérlő fejedelmét. Még tudunk röhögni. Vagy már?