GNL911

Born In Chicago – ha máshonnan nem, a Blues Brothers 2000 című filmből a műfaj szinte valamennyi rajongója ismeri ezt az egyszerű, dögös dalt, a feszes szájharmonika-játékot. Aki fújta, és énekelte, az valóban ízig-vérig chicagói volt.

https://www.youtube.com/watch?v=Z_2le00vYuE

Paul Butterfield a szeles illinoisi városban született, a chicagói blues volt mindene. Az amerikai fehér blues egyik úttörője volt, de sajnos ő is azoknak a táborát gazdagítja, akik túlságosan hamar elégették magukat: mindössze 45 évet adott magának. Tavaly decemberben lett volna 70 éves.

Különös, hogy miközben Angliában 1965-ben már javában tombolt a blues boom, a tengerentúlon csak ekkor kezdte felfedezni a lemezipar a fehér blues-muzsikusokat. Talán éppen azért, mert „helyben” voltak az „autentikus források”, akiket mellesleg nem oly régóta mutathatták meg magukat a legszélesebb nagyközönségnek, míg Angliában vendégként, vagy pedig lemezeik révén fejtették ki óriási hatásukat, ráadásul ott nem érvényesültek úgy a faji ellentétek, a kölcsönös gyanakvás, amely a zene világát sem kímélte. Szerencsére akadtak, feketék és fehérek között is, akik átlépték ezeket az ostoba korlátokat.

Butterfield, egy chicagói jogász fia kamaszkorában klasszikus fuvola-tanulmányokat végzett, de hamarosan beleszeretett a blues-szájharmonikába. (Volt egy „csaknem-kortárs” földije, aki szintén jogász famíliából származott és akit szintén elcsábított a zene: Ray Manzareknek hívták…) Ekkor találkozott a chicagói egyetem blues-őrült fizikai szakos hallgatójával, a gitáros Elvin Bishoppal, akivel hamarosan a helyi fekete nagyágyúk, Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Little Walter és Otis Rush körül kezdtek ólálkodni. 1963-ban már sikerült megnyerniük két muzsikust Howlin’ Wolf bandájából, Jerome Arnold basszusgitárost és Sam Lay dobost, hogy alakítsanak közös együttest és ez a „vegyes” (azaz fehérekből és feketékből álló) banda lett az északi Old Town kerület Big John’s klubjának házi zenekara. Itt csatlakozott hozzájuk egy újabb gitáros, bizonyos Michael Bloomfield, aki hamarosan átvette a szólós szerepét.

Ezt a társaságot, amelyet már The Paul Butterfield Blues Bandnek hívtak, szerződtette Paul A. Rothchild, az Elektra Records producere. Ismerős név? Igen, ő volt az, aki néhány évvel később megszerezte a lepkés márkának a The Doors-ot, és a banda első öt lemezének lett a producere. Munkásságának jelentőségét jól jelzi, hogy ő közreműködött Joni Mitchell, Neil Young több felvételénél és ő rendezte Janis Joplin utolsó, posztumusz megjelent albumát, a Pearlt. Kezdetben Butterfieldéknek és Rothchildnak nem volt szerencséjük egymással, mert első stúdiófelvételüket a producer gyatrának minősítette, és csak 1995-ben jelent meg The Original Lost Elektra Sessions címmel, miutát mind Butterfield, mind Rothchild halott volt…A második felvétel sem nyerte el a főnök tetszését, ez élőben készült a New York-i Cafe A Go Góban. 1965 júliusában Bloomfield, Arnold és Lay még részesei voltak Bob Dylan Newport-i botrányának (ezen Butterfield nem vett részt), végül októberben a harmadik lemezfelvétel korong formájában is napvilágot látott.

https://www.youtube.com/watch?v=NrFm2T87nJk

Ez a formáció, amelyhez néhány felvétel erejéig Mark Naftalin orgonista is csatlakozott, igen rövid életűnek bizonyult. Layt súlyos tüdőgyulladása miatt Billy Davenport váltotta fel a doboknál, majd egy évvel később, egyes szakírók szerint az „acid-rock” első lemezének tartott East-West album után Bloomfield, Arnold és Davenport is távozott. Az átalakított BBB, amelyben a legnagyobb új név David Sanborn, a későbbi neves jazz-szaxofonos volt, fellépett 1967 júniusában a Monterey-i Popfesztiválon, egy év múlva azonban a névadó mellől az utolsó alapító tag, Elvin Bishop is távozott. Valószínűleg ez a nagy jövés-menés volt a fő oka annak, hogy – bár az énekes-szájharmonikus egyedi tehetségét mindig nagyra értékelték, 1967-ben még az Amerikában turnézó John Mayall’s Bluesbreakers-szel is fellépett – a Butterfield Blues Band soha nem tudta magát kiforrni az amerikai fehér blues meghatározó együttesévé. Ott voltak Woodstock-ban is, 1969 azonban nem annyira a nagy Fesztivál miatt maradt emlékezetes Butterfield számára, hanem a chicagói Auditorium Theaterben tartott áprilisi koncertnek és az azt követő stúdiófelvételnek köszönhetően, amely Norman Dayron producerkedése mellett összehozta a chicagói blues egyik atyját, Muddy Waterst, Otis Spann blues zongoristát, Sam Lay-t, Donald Duck Dunnt, a Booker T & MG’s-ből, Buddy Milest az Electric Flagből, Bloomfield új bandájából (még mielőtt a magas hangú fekete óriás csatlakozott volna Jimi Hendrix Band of Gypsyséhez), magát Bloomfieldet és Butterfieldet. A Chess Records által kiadott lemez, a Fathers and Sons, nélkülözhetetlen darabja minden komoly blues-gyűjtőnek.

Butterfield a 70-es évek elején még próbálkozott néhány formációval, aztán lassan feladta. 1976-ban ott volt a The Band búcsúkoncertjén, Muddy Waters mögött fújt a Mannish Boy-ban, de ettől kezdve elsősorban session-zenészként jeleskedett. Élete utolsó évtizedében többször turnézott a The Band volt tagjával, Rick Dankóval, élete utolsó, pittsburghi fellépése is vele együtt zajlott le. Utolsó stúdióalbumát, a The Legendary Paul Butterfield Rides Againt 1986-ban jelentette meg.

Butterfield 1987 május 4-én halt meg North Hollywood-i otthonában a drogfüggőségére és alkoholizmusára visszavezethető hasnyálnyirigy-gyulladásban. Egy hónappal korábban még fellépett egy koncerten, ahol egy színpadon játszott B.B. King, Albert King, Etta James, Eric Clapton és Stevie Ray Vaughan. A koncertről készült filmet végül Butterfield emlékének ajánlották.

https://www.youtube.com/watch?v=j1L2vJ0U4Bc

A The Paul Butterfield Blues Band bemutatkozó albuma valóságos chicagói blues-antológia: klasszikusok egész sorát dolgozták fel, olyan dalokat, amelyekkel szinte a műfaj (és a műfaj által csak érintőlegesen érintett) minden képviselője megpróbálkozott. Talán a legeklatánsabb példa a rejtélyes-varázslatos-erotikus jelentésű Got My Mojo Working, de legalább ennyire „közhely-szerű” Walter Jacobs, azaz Little Walter, Butterfield szájharmonikás-ideálja Blues With A Feelingje és Last Night-ja, vagy Elmore James Shake Your Moneymakere. Ennek ellenére a maguk idejében Butterfieldék hangzása nagyon is újszerűnek hatott, talán azért is, mert nem akartak feketébbek lenni a feketéknél. A kötelezők közé sorolható a szintén sokak szájára vett Mystery Train, amely talán Elvis Presley előadásában vált a leghíresebbé (Jim Jarmusch még egy filmet is felépített köré). Ugyanakkor a saját felvételek közül a nyitó Born In Chicago lett a legmaradandóbb. Szerzője az a Nick Gravenites gitáros-énekes, aki előbb Bloomfield Electric Flagjében játszott, majd megalakította a Big Brother and The Holding Company-t, soraiban Janis Joplinnal. Pedig azért a Screamin’-ben is van jó adag dög, míg az Our Love is Drifting egyszerre őrzi és újítja a hagyományokat.

https://www.youtube.com/watch?v=YmQbBNf6Mnc

Track listing:

Born in Chicago   (Nick Gravenites)

Shake Your Moneymaker (Elmore James)

Blues with a Feeling (Walter Jacobs)

Thank You Mr. Poobah (Mike Bloomfield, Paul Butterfield, Mark Naftalin)

Got My Mojo Working   (Muddy Waters)

Mellow Down Easy   (Willie Dixon)

Screamin’   (Mike Bloomfield)

Our Love Is Drifting   (Mike Bloomfield, Elvin Bishop)

Mystery Train   (Junior Parker, Sam Phillips)

Last Night   (Walter Jacobs)

Look Over Yonders Wall   (James Clark)