Deep Purple szól a Faházból. Először csak a ritmust fogom fel, de aztán jön a többi, hiszen a kezemben van és a torkomban is a Black Night. Gitárosunk egyik kedvence volt. Tökéletesen átjön a vasárnap kora reggeli úttesten a buszmegállóig. Léggitár indul, fene bánja, ha valaki látja.
-Deep Purple – mondja egy nő, aki a buszmegálló fedett helyén ül, lábát lógázva, félálmú mosollyal és borvirágos bőrrel – Vágom, mi?
Helyeslek. A nő felbátorodik.
-Már hazafelé tartok. Egy megálló a 86-os busszal. Tegnap reggel óta ott voltam. Engem senki sem tol haza talicskán, mint Krúdyt. Rendes hely lett. Már nem járnak oda a zsebesek és a kurvák. De J. még ott maradt a balalajkájával.
Igen, J. az utolsó mohikán a régi törzsgárdából. Egy időben egészen jól nyomta. Néha még együtt is nyomtuk. Aztán én egyszer s mindenkorra kiszálltam. Ő pedig legalább 15 éve nem józanodott ki. Bevette a tartósító szert.
Nézem a nőt. Mintha ő lenne az, aki egyszer a Faházban felhúzta pulóverét és arra bíztatta a bandát, hogy fogják meg a melleit, érezzék, milyen feszesek. És a banda meg volt elégedve az élménnyel.
Nézem. Nem ismer meg. Vagy talán mégsem ő az. Vagy igen, de tudja, hogy én már régen nem tartozom azokhoz a körökhöz.
A Black Night elhal. A nap pedig már magasan jár a templomtorony felett. Aznap reggel indultunk két év után ismét a Városba, ahol egykor én is pengettem. Néhány óra múlva pedig elmentünk a régi menza mellett, ahol sokszor egész napokat próbáltunk. Az is jó hely volt, pedig még italt sem mértek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
