GNL911

A jövendőmondó író tökéletesen beletrafált a másik író pusztító-fojtogató szerelmébe. Aztán démoni erővel vádolta az írótárs kedvenc zenekarát, amely ugyanazt a Remete tarot-kártyát láttatta legmisztikusabb lemezén, ami a rajongónak is kijött.

Már az őskeresztények is égettek könyveket. Aztán jöttek az emberek, ahogy írva vagyon. Heinrich Heine tehát nem vizionált, csupán a történelmi múltat ismerte. Miként  a nácik is.

„Lófejű majom!” – rivall rám egy őszintén közönséges nő a buszon, mert leülök egy általa kinézett helyre. A társaságában lévő csodaszép, fiatal kreol nő hatalmas kacagásban tör ki. Ő is szemügyre vesz, és helyeslőn bólogat. Nem is tudtam, hogy ilyen nemes hibrid vagyok.

Március 31 volt a határideje a villamosvonal felújításának. Már április van, a felfordulás azonban nagyobb, mint valaha. Megkérdezem hivatalosan az illetékest. Ők ilyent soha nem mondtak. Kenyeresünk megkérdezi nemhivatalosan az illetékest, állandó vevőjét, akiről ő először hallotta. Ő ilyent soha nem mondott – mondja a törzsvásárló. Vajon miért hiszik, hogy az országban permanens amnézia-járvány van?

Két nő szorong egy ülésen. Alig férnek el. „A rezsicsökkenéstől megnőtt a seggünk” – mondja az egyik, míg a másik szidni kezdi a trianonozókat és a székelyeket, akik elárasztották Budakeszit és még adót sem fizetnek.

A sárga csillag napján 44-re süllyedt a pulzusom. Szervezetem védekező üzemmódra állt át.

Az Arckönyv a halottakat is köszönti születésnapjukon, haláluk óráját nem jegyzi fel.

Észrevette-e már valaki, hogy mennyire hasonlít egymásra a Nagy Testvér és Virág elvtárs?

Egy szüntelenül mosolygó, hátizsákos fiatalember szökdécsel körbe-körbe a villamos-megállóban. Boldogok az együgyűek, mert nem ér fel hozzájuk a világ mocska.

Az első forgó WC-frissítő pörög egy közúti-vasúti átjáróban. Így aztán minden nap száraz lábbal kelhetünk át önként vállalt nemzeti pöcegödrünkön.

Már négy évvel ezelőtt sem vállalta senki annak ódiumát, hogy a diktátorra szavazott. Most sem. Lehet, hogy a parlamenti választások is ugyanúgy működnek, mint a valóságshow-k és tehetségkutatók előre lezsírozott versenyei: küldhetjük voksainkat, de csak a látszat kedvéért kellenek?

Letetűzök egy sunyi politikust a népszerű közösségi oldalon. Mondhattam volna görényt, gyűrűsférget, dögkeselyűt,  de éppen ez jutott eszembe. Erre az egyik hozzászóló kioktat, hogy ez náci szóhasználat. Azt hiszem, most lett elegem.

Macskánk belekeveredik egy elektromos vezetékbe és rövidzárlatot kap. Mi is belekeveredünk az ő áramkörébe és mi is rövidzárlatot kapunk.

Folyosó, nem tudom, hogy kórházé, vagy egyetemé. Sok fiatal járkál fel s alá, én vagyok a legidősebb. Egy pimasz mosolyú, csíkos pólós kamaszlány próbál vigasztalni, mindenféle színes tollakat ad, és felém nyújt egy naplót is, amiben hosszú, alig olvasható jegyzetek vannak. Vajon a vizsgatételek voltak-e vagy pedig a halálos ítéletem?

Jártatok-e már úgy, hogy egy ismeretlen személy megjelent álmotokban, és nem tudtatok rájönni, hogy mely valóságos ismerősökből áll össze alakja?

Egy étterem élére neveznek ki, és az első nap sikerül elfognom nemzetközi hírű csalókat azzal, hogy elfelejtenek fizetni. Egész nap üldözöm őket, de végül lépre mennek és letartóztatják őket. A nap végén bezuhanok egy ismeretlen ágyba, amikor reggel felébredek, egy valójában fiatalabb, de idősebbnek hitt nő alszik mellettem, aki felébredvén sem haragszik, mert azt hiszi, hogy anyai oltalmat kerestem mellette.

Ismét Rómában vagyunk, de mintha a jól ismert környékek keverednének közel-keleti tájakkal. Mindössze öt napra érkezünk, de én már az első pillanatban azt mondom, hogy hosszabbítsuk meg itt tartózkodásunkat, mert ez az ország sokkal élhetőbb, mint amit hazánknak nevezünk. Egy római kori romokkal teli parkban próbálom Életemet lefilmezni, de folyton belejönnek a képbe egykorvolt életem árnyai. Éppen ezért egy eddig soha be nem járt úton indulunk el, egy hosszú természetes csatorna mentén, amelynek partján egy különös szoborcsoport áll: egy barázdált arcú öregember, Rodin Gondolkodójának pózában, alatta pedig három játszó kisgyerek. Végül mégis úgy döntünk, hogy hazaindulunk, de amikor hazaérünk, látjuk, hogy lepecsételték otthonunkat, mert kiraboltak minket. Felriadok, minden és mindenki megvan. Legalább a saját körünkben.

Munkahelyemen furcsán méregetnek. Végignézek magamon és észreveszem, hogy egy pulóvert húztam magamra nadrág helyett.

Egy fiatal, csinos idegenvezető tart előadást Olaszországról. Elárulja, hogy nagyanyja és édesanyja alapítottak egy utazási irodát, akiket nekem is van szerencsém ismerni, de őt még sohasem láttam. Ő is szőke és fehér bőrű, mint őket. A felismerés örömében megcsókolom, nem tér ki, folytatja az előadást rendületlenül, de közben olyan szemérmetlenül vizslat engem, mintha meztelen lennék. Magamra pillantok és valóban, az is vagyok.

Az évek óta mindig legutolsó interjúját adó színész a legutolsó utolsóban kijelentette: „Beszámíthatatlan vagyok.” Nem tudja, hogy beleesett a 22-es csapdájába.

A parányi nőbolond fotós fáradni látszik, immár csak rolleren űzi a lányokat. Azért jobb, ha nem kezd görkorcsolyásokkal.

Harmincon alig túli fogatlan koldus könyörög ki tőlem néhány forintot. Ásványvízre kell neki, mert rosszul van. A Nyugatinál nem mer leszállni, mert ott mindig elszedik a pénzét. Kik? – kérdezem tőle. Azok a rohadt hajléktalanok – feleli.

Ingyenes angolórákat adnak az utolsó napok fehér inges, fekete nyakkendős ifjai. Kezdetben vala az ige, költsége megtérül.