GNL911

„Menj el most ne adj vissza semmit

vigyél magaddal mindent mit csak látsz itt

hiába a fegyver az árva árva marad

mint tűzben a nap egyre csak zokoghat

odafent a szentek is sorjáznak ám

mindennek vége már bús babám

vigyázz az úton a simliseké a tér

felejtsd is el mit a batyudba tettél

az utcai festőnek lyukas a keze

lepedőd firkájával van tele

az ég is rád szakad egy este talán

mindennek vége már bús babám

hazaszállnak a hányós tengerészek

hazatalálnak a rénszarvas-seregek

szeretőd az ajtón éppen kilépett

és minden takarót elvitetett

léted szőnyege alattad táncot jár

mindennek vége már bús babám

hagyd magad mögött a múltat hisz hívnak

nem követnek hagyd veszni a holtat

a csavargó a kapudon kopog

hajdanvolt rongyaidban vacog

új utat mutat lángoló gyufám

mindennek vége már bús babám”

(GNL fordítása)

Elfogultságot jelentek be magammal szemben: az It’s All Over Now, Baby Blue az abszolút kedvenc Bob Dylan-dalom. Persze ezzel nem vagyok egyedül, hiszen a Dylan-életműből talán csak a Blowin’ In The Windet dolgozták fel annyian, mint ezt a dalt  - feltehetően nemcsak a szöveg rejtélyes szimbolikája, hanem fájóan szép dallamvezetése miatt is. Elő lehet adni szomorú melankóliával, kétségbeesetten, dühösen, révetegen egyaránt. A teljesség igénye nélkül néhány híres verzió: Them, Animals, Byrds, Joni Mitchell, Marianne Faithfull, Grateful Dead, Manfred Mann’s Earth Band, sőt, 2011-ben még egy punk-változata is született a Bad Religiontól egy válogatás-albumra, amellyel az Amnesty International és egyben Dylan pályafutásának 50. születésnapját ünnepelték.  (Feltűnt-e már valakinek, hogy a kettő egybeesik?). Filmben is jó néhányszor elhangzott, például a 2000-ben készült Rejtőzködőben, amely a 68-as yippie-vezérnek, Abbie Hoffmannak állít emléket, vagy az lányok javítóintézetében játszódó Észvesztőben (Girl Interrupted, 1999).

https://www.youtube.com/watch?v=aThPbHhvDIc&feature=related

Az It’s All Over Now, Baby Blue egyike annak a négy pillérnek, amely számomra az 1965 áprilisában megjelent Bringing It All Back Home című ötödik Dylan-albumot tartja. Ez volt az a lemez, amely az átmenetet jelentette Bob akaratlan „vátesz-korszaka”, a folk-dalnak és az elektromos rock-költő között. Alig három hónappal azelőtt, hogy július 25-én este megtörtént az „árulás”: Dylan elektromos gitárral, rock-zenekarral a háta mögött lépett fel a Newport-i Folk Fesztiválon, amelynek az előző két évben egyik legnagyobb sztárja volt. (A kifütyült bandában mellesleg olyan nagyságok játszottak, mint Mike Bloomfield gitáros és Al Kooper billentyűs, aki Dylan számos nagyszerű albumának nélkülözhetetlen közreműködője volt, hangszerelőként, producerként is). Poétánk azonban már akkor sem törődött a külvilággal, ment rendületlenül a maga útján, ahogyan azt teszi azóta is.

A lemez átmenet tehát, az elektromos és az akusztikus hangszerek jól megférnek egymás mellett – mint ahogy Dylan társadalomról mondott véleménye és elvont költészete is. de beszéljünk a további tartóoszlopokról! A második a She Belongs To Me, a művész-múzsa kapcsolat sajátos megéneklése egy egyszerű blues-sémára. Itt hangzik el a filmcímmé és Dylannel kapcsolatban szállóigévé vált félmondat: „Don’t Look Back”.

https://www.youtube.com/watch?v=8Wl4NG6AF-s

A Maggie’s Farmban aztán meg is mondja a frankót, hogy mire nem akar visszanézni: a folk/protest irányzatra, amely számára rablánc, mert elő akarja írni számára, hogy milyen legyen és mit énekeljen. Tény, hogy a szakma és a közönség egy része nehezen nyelte le, hogy az, aki Woody Guthrie tanítványa volt, olyan dalokat adott a világnak, mint a Blowin’ In The Wind, vagy a Don’tThink Twice It’s Alright, miért nem vállalja ezt a „lángoszlop-szerepet”. Hiába, a skatulya-gondolkodás ellen nehéz bármit is tenni.

Ezzel szemben a harmadik pillér éppen egy olyan dal, amelynél tömörebb társadalom-kritikát aligha hallottunk. Az It’s Alright Ma-ról egy amerikai kritikus azt mondta, hogy ez a dal úgy rántja le a leplet a kapitalizmusról, ahogyan azt Arthur Koestler tette a kommunizmussal a Sötétség délben című regényével. „Ha gondolat-álmaimat láthatóvá tenném/a guillotine alatt végezném” – énekli Dylan, mintha éppen csak most jött volna a Mississippi Deltából!

https://www.youtube.com/watch?v=hMARixzu6O0

A dalt jól ismerhetjük az Easy Riderből, ahol Roger McGuinn a Byrds alapítója énekli rövidített változatban, megjövendölve a két főhős pusztulását. Erről jut eszembe: a film magyarországi bemutatójára kiadott plakáton a következő volt olvasható: amerikai film Bob Dylan zenéjére. Namármost, ez volt az egyetlen Dylan-dal az egész filmben, és ő írta a szintén McGuinn által előadott Ballad of Easy Rider első néhány sorát.. Az kétségtelen, hogy a Byrds és főleg a The Weight című dalt előadó The Band Dylan „köréhez” tartozott, de Bobnak a soundtrack-hez nem sok további köze volt…

https://www.youtube.com/watch?v=lhoeZdVRvLA

És a negyedik pillér pedig mi is lehetne más, mint a Mr. Tambourine Man, amelynek értelmezéséről könyvtárnyit írtak össze? A legegyszerűbb magyarázat, hogy drogdalról van szó, és a Csörgődobos, akit szerzőnk követ egy „tingli-tangli reggelen” nem más, mint a dealere. Erre utalhat a „trip” kifejezés is…Dylan persze tagadta ezt, bár akkoriban maga is próbálkozott fűvel és LSD-vel, igaz, konkrét választ sem adott – nem olyan családból származik ő…- csupán annyit árult el, hogy Fellini Országúton című filmje adta az ihletet, igaz, abban trombita szól…Magyarázták úgy is, hogy Bob a múzsáját hívja, aki természetesen nem hús-vér teremtmény, mások egyik költői példaképe, Arthur Rimbaud előtti tisztelgésnek vélték (vessük össze a Részeg hajóval!), de akadtak olyanok is, akik szerint Dylan spirituális útkeresésének jelképe a dal, és Mr. Tambourine Man maga a Megváltó. A kevésbé magasztosan gondolkodók a Hamelni Patkányfogót látták benne..

Mindegy: a dal Bob Dylan egyik klasszikusa, egyben az első dala, amely Amerikában és Nagy-Britanniában egyaránt vezette a toplistákat. Számos feldolgozása ismert, még törökül, románul is előadták, irodalmi hivatkozások egész sorának volt tárgya. Különösen kedvelte a dalt Hunter S. Thompson, a gonzo atyja. A Félelem és reszketés Las Vegasban című könyvét e dal miatt ajánlotta Dylannek és gyászszertartásán a Mr. Tamburine Man csendült fel. Az 1995-ös Veszélyes kölykök című filmben pedig, amelyben Michelle Pfeiffer egy leszerelt tengerészgyalogosból lett tanárnőként az irodalmat próbálja megszerettetni „halmozottan hátrányos helyzetű” diákjaival, a Mr. Tambourine Man szövegét elemezteti velük.

És itt álljunk meg egy pillanatra: Dylant 1996-ban jelölték először irodalmi Nobel-díjra. Azóta szinte minden évben, és 2011-ben már-már úgy tűnt, hogy 70 évesen meg is kapja ezt a kitüntetést. Ekkor sem sikerült. Feltehetően az idén is ott lesz a jelöltek között, egyszer talán csak észreveszik a stockholmi akadémikusok is. Miközben már hosszú idő óta tanítják nemcsak „középiskolás fokon” költészetét, sőt, 2004-ben Christopher Ricks oxfordi irodalom-professzor doktori disszertációt szentelt munkásságának, amelyet Miltonéval, Keats-ével, Tennysonéval állított egy sorba.

Bob irodalmi Nobel-díja mindenképpen precedens értékű lenne, mert végre elismernék, hogy a rock-zene, a 20. század egyik legfontosabb kulturális irányzata mennyit tett azért, hogy a költészetet milliók megkedveljék és közel engedjék magukhoz. Többet, mint számos kiváló, ám szűk körben ismert „koszorús költő”. És Dylan csak az úttörő e téren, a sor igen hosszú Lou Reedtől Patti Smith-ig, Roy Harpertől Ian Andersonig, Jim Morrisontól Joni Mitchellig, akit egyébként hazájában Kanadában legalább annyira elismernek költőként, mint énekes-zeneszerzőként. Leonard Cohent csak azért nem sorolom ebbe a vonulatba, mert neki már 10 éve jelentek meg verseskötetei, sőt két regénye is, mire a nyilvánosság előtt énekelni kezdett…

A Mr. Tambourine Man máig szerepel Dylan koncertprogramjaiban. Elhangzott 1971. augusztus 1-én a Madison Square Gardenben is a Bangla Desh-koncerten is, ahol Bob 5 év után először lépett fel 1966-os súlyos motorbalesete után az Egyesült Államokban.

https://www.youtube.com/watch?v=SF4oJFZF5yw

Szubjektív (?) pilléreim mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni a lemez nyitódalát, a Jack Kerouacot idéző Subterranean Homesick Blues-t sem, amelyet azóta is a beat-költészet és a rap-műfaj közötti átmenetnek tekintenek. (A rap szülőatyjának azért ne kiáltsuk ki Dylant, ezt hagyjuk meg James Brown-nak…) A dalhoz egy „klipet” is készítettek, amely szintén fogalommá vált David A. Pennebaker dokumentumfilmjében, a Don’t Look Back-ben. A háttérben csendesen megbújik szakállába burkolózva Allen Ginsberg, aki nemcsak tanítványának tekintette Dylant, hanem közös felvételeket is készített vele.

https://www.youtube.com/watch?v=-oo6rhCaaO4

Track list:

Subterranean Homesick Blues

She Belongs to Me

Maggie's Farm

Love Minus Zero/No Limit

Outlaw Blues

On the Road Again

Bob Dylan's 115th Dream

Mr. Tambourine Man

Gates of Eden

It's Alright, Ma (I'm Only Bleeding)

It's All Over Now, Baby Blue

(Valamennyi dal Bob Dylan szerzeménye)