GNL911

Valaki szilánkosra lőtte drága Gimnáziumom összes ablakát. De lehet, hogy szégyenében maga az épület szórta le magáról az üvegeket.

Születésnapra készülünk, teljes a káosz, semmi nem úgy alakul, ahogyan szeretnénk. A születésnapos úgy néz ki, mint egyik kollégám, de mindenki úgy szólítja, mint egyik unokaöcsénket, akivel sem korban, sem küllemben, sem jellemben nem hasonlítanak egymásra. Miközben a születésnapi ebéd fő, az ünnepelt egyik közeli rokona folyamatosan hisztizik, hogy meg sem tud mozdulni, annyira fáj a dereka. Mivel Életem nincs éppen a közelben, felajánlom, hogy segítek neki, próbálkozom is, de semmi sem jó neki. Közben Életem is megérkezik kétségbeesetten, hogy valahová elrejtette az ünnepelt ajándékát, de nem tudja, hová. Körüljárjuk a házat, a kert épületeit, a garázst, de nem találjuk. Akkor jut eszébe, hogy egy közeli lottózóban rejtette el, talán még nem vitte el senki. Szerencsénk van. Ekkor Életem azzal az ötlettel áll elő, hogy lépjek fel a születésnapi partin bohóctréfákkal, már a forgatókönyvet is megírta és megrajzolt nekem egy fekete-fehér bohócruhát. Én azonban erre nem vagyok hajlandó, mert többre becsülöm a bohócművészetet annál, hogy én nekiálljak ripacskodni. Életem elszomorodik, hogy még ennyire sem vagyok képes a családi béke érdekében. Ekkor felvetem, hogy csináljunk inkább egy műveltségi társasjátékot, az ünnepelt amúgy is olyan okos, ezt azonban ő azzal hárítja el, hogy az ünnepelt nem bírja elviselni, ha más nyer, úgyhogy ez csak akkor jó ötlet, ha én nem veszek benne részt. Ettől meg nekem lesz rosszkedvem, pedig végre a fiút küzdelemre késztette volna valaki. Ilyen hangulatban térünk vissza a házba, ahol minden megoldódik, mert már mindenki merev részeg, és csak az érdekli őket, hogy kiegyék-kiigyák a házigazdát mindenéből.

Áramszünet az aluljáróban. Két óra múlva jelennek meg a szerelők, addig mindenki sötétben, a félig nyitott, bezárhatatlan üzletekben. A következő két órában a szakemberek folyamatosan telefonálnak: „Főnök, ezt látjuk (itt különböző leírások következnek), most mit csináljunk?”

Azt álmodtam, hogy vizsgázom, és az első kérdés valami orvosi téma. Persze legfeljebb laikus választ tudok adni, amit nem fogadnak el, de bíztatnak, hogy van még két másik, másfajta kérdés, arra biztosan tudok válaszolni. Lehet, hogy ez az álom azért jött, mert aznap tudtam meg, hogy meghalt kedvenc magyartanárom, aki nagyon szerette volna, hogy magyar szakra megyek…

Öreg Medve egy hatalmas kőszínházban viszi színre a Kopaszkutyát. Ő áll a színpad közepén, monologizál, közben körülötte rohangálnak, és szintén monologizálnak. Életemmel a színház erkélyén kapunk helyet, de egymástól távol, az erkély két szélső pontján. Egyszer csak berohan egy színpadra egy lány, letépi magáról az összes ruhát és rávetné magát Öreg Medvére, ha a rendezők nem vonszolnák ki. Amikor véget ér az előadás, kiürül a nézőtér, Életem keresésére indulok. Kiderül, hogy elaludt. Gyengén felébresztem. „Hát elég unalmas volt ez az előadást, de kérlek, keresd meg nekem azt a lányt, aki berontott a színpadra, gyönyörű teste van, szeretném lerajzolni” – mondja. A potenciál aktmodell becserkészése előtt azonban felébredek.

Nagyanyám kéri, hogy kísérjem le misére. Nem emlékszem, hogy valaha is misére akart volna menni, még egy keresztvetést sem láttam tőle soha. De azért lekísérem az óbudai plébánia-templomba, amelynek hiányzik a teteje, és a padsorok között facsemeték nőnek. Nagyanyám, aki az alkalomra egy világos flanell-pongyolát vett fel, a templom előtti standnál több tucat bibliát és szentkönyvet, meg mindenféle szentképeket vásárol, horribilis összegért. Ilyent sem láttam még, hogy valaki halála után 30 évvel térjen meg.

Miután mélységesen felháborodom azon, hogy a norvég mészáros éhségsztrájkkal fenyeget, ha nem kapja meg a legújabb típusú playstationt, elintézem, hogy egy általam üzemeltetett magyar börtönbe csukják, általam kiválasztott börtönszemélyzettel. Magánzárka és csak a sötét folyosón sétálhat. A börtönigazgatóval éppen arról tárgyalunk, hogy miként lehetne úgy még inkább pokollá tenni az életét a fickónak, hogy még a legelvakultabb emberi jogvédők se tudjanak belekötni, amikor a mészáros egyszerűen fogja magát és kisétál a Flórián térre nyíló kapun, bemenekül az aluljáróba, ahol fellök néhány sétálót, majd a lépcső alján kántálva térdelő koldust is. közben egy helikopter ereszkedik alá, amely kötélhágcsót ereszt le neki és eltűnik. Másnap hatalmas cikk jelenik meg az újságokban, amelyben az áll, hogy fél óra alatt kiengedtem a világ két legveszedelmesebb bűnözőjét, mert kiderül, hogy a mészáros szökését követő zűrzavarban egy drogbáró is kereket oldott. Eltelik 19 hónap, nincs hír újabb gyilkosságokról, de itt-ott látni vélik a mészárost, aki minden fotón egyre öregebbnek látszik, de alapvonásai felismerhetők. És a lapok már arról cikkeznek, hogy valami különleges betegségben szenved, ami meggyorsítja az öregedését, és most újabb terrorakcióra készül: ennek a vírusával akarja megfertőzni az emberiséget. Feladom fegyvermentességemet, magam mellé veszek néhány megbízható kommandóst és elindulok a világba, hogy végezzek vele.

Nagy autónknak eresztenek a kerekei. Szervizhez érünk, biztos, ami biztos, kiszúrom az egyik hátsú gumit, hogy hamarabb sorra kerüljünk. A szerelőműhely előtt azonban egy sor fekete limuzin áll, mintha maffiózó temetésre érkeztek volna. A várakozás idejére egy szállodai szobát kapunk, aminek nincsen zárható tere. Ez azonban a legkevésbé sem zavar minket abban, hogy szeretkezzünk. Aztán közlik, hogy menjünk nyugodtan haza, napokig tart, amire sorra kerülünk a nagykutyák mögött. Összeszedjük a holminkat, és két mobil helyett kettőt találunk, ismeretlen számokkal, és nem tudjuk, hogy került oda. Eltesszük és nem számolunk azzal, hogy esetleg valakit nálunk vagy rajtunk keresnek.

Orvosi rendelő. Egy vékony, halvány bőrű, kis fekete kontyot viselő lány – azt mondják, ez ma nagy divat – rózsaszínű okostelefonjába mélyed. Lepedőnyi irodalmi lapot olvasok mellette. Az egyik oldal kicsúszik a kezemből a földre. A lány rögtön utána kap elefántcsont színű műkörmös kezével és a kezembe nyomja. Megköszönöm, de ő rögtön visszaréved telefonjára. Ennyire öregnek látszom már, hogy egy fiatal nő, aki a lányom lehetne, felveszi leejtett újságomat?

Nagydarab, nagyképű menedzserrel megyek tárgyalni egy elegáns szállodába. Úgy mutat be, mint egy remek zenekar énekesét, és világszínvonalú programot ígér a nevemben, holott zenekarom sincsen. A szálloda igazgatónője figyelmeztet minket: csak olyan bandát fog fel, amelynek énekese minimum Elvis-szerű búgó bariton. Én rögtön elvonulok a mosdóba és a tükör előtt gyakorlom a szívdöglesztést, holott mindig is inkább a magasabb regiszterekben szerettem énekelni. De a sikerért, a pénzért mindent!

Bruce Willis szürke zakóban, szürke sállal a HÉV-en. Talán világmegmenteni jött hozzánk. Ránk férne, ő mindig győz. A cél érdekében máris legalább 15 centit nőtt önmagához képest.