GNL911

Aznap a délutáni csúcsforgalom mintha soha nem akart volna lecsengeni a belváros legnyugtalanítóbb földalatti csomópontjában. Mintha a párizsi metró tucatnyi csápjának szívókorongjai vég nélkül nyelték volna el a kaotikus tömeget, amely, úgy festett, folyamatosan osztódással szaporodott, és még akkor is újratermelte magát, amikor rendesen már régen el kellett volna fogynia. A futószalag-folyosók nyikorgását, az értelmetlen massza-motyogásokat, a rozsdásodó kocsik ajtóinak egyhangú csapódásait ritmusosan húsz másodpercenként törte meg egy búgó, hasított szoknyás hang, amely emlékeztette a tolongókat a biztonsági sávra, az ajtók csonttörő erejére, és az öngyilkosok által sűrűn kóstolgatott magasfeszültségre. A Metropolitain megpróbálta majmolni a londoni Undergroundot, ahol minden állomáson és megállóhelyen Marilyn Monroe hangja nedveskedett, boldog születésnapot, névnapot és bar-mitzvát kívánva, de azt még a Csatornán túli riválisok is túlzásnak találták, hogy a végzetes MM-t franciásítsák, amikor annyi szép és kívánatos honi színésznôért rajongtak öreg és fiatal mozinézôk a szelíden szôke Michéle Morgantól, akit Jean Gabin gyámolított és megdicsérte kékségét, a javíthatatlan és borotválatlan vadállat Béatrice Dalle-ig, aki egyik filmjében, amikor vak stopposlányt jelenített meg, kijelentette, hogy ô egész lényével szeretkezik. Néha a zsivajba kívülről belecsöppenő idegeneknek olyan érzése támadhatott, hogy rögtön bombatámadás, terrorista lövöldözés részesévé válik, pedig csak a jegyautomaták durrantottak bele az alacsony mennyezet levegőtlenségébe, vagy egy nemtörődöm gördeszkás gázolt át a tömegen minden tilalom ellenére, amíg egy üvegajtó, vagy egy csatakos lépcső meg nem állította. A hangerő kibogozhatatlanul fokozódott, az állomás bepárásodott, digitális órái ideges vibrálásba kezdtek, a percek mégsem haladtak előre, visszalökte őket a rohanás tehetetlenségi ereje. De lehet, hogy éppen ez az erő, ez a forrósággal fagyasztó időzavar óvta meg a sárgás-szürkés Labirintust attól, hogy az összes fal ráomoljon az emberi hangyabolyra és maga alá temesse az összes eltévedni látszó menekülőt.

Don Jones - dögcédulaszáma 56687399 - várt.

A felszínről az egyik lejárat közeléből figyelte már órák hosszat e kicsinyes napi küzdelmek gigantikus pokoljárását. Az időt ô sem érzékelte - órája folyton bepárásodott és akkor tizenöt-hatvan perceket ugrott, vagy süllyedt - és a sodrást is csak addig, amíg bele nem fáradt a tülekedő lábak, a görcsös arcok számlálásába. Akkor szeme átfestette ezt a színes tablót egyetlen barna mocsárrá. Olyanná, amilyenben három éven át nap, mint nap derékig merültek a dzsungelben, miközben választhattak a fulladásos halál és a Vietkongok kézigránátjai között. Aztán egy felfájdítóan erős koncentrációval, amit szintén Indokínában tanult, bezárta a fülét a morajlások elôtt. A gépfegyverek, a bombák, a helikopterek, és a kapkodó parancsok hangorgiája nem törlődött ki a lelkéből, és ha eljutott addig a pontig, amikor már nem tudott kiszűrni e terrorból egyetlen, hozzászóló emberi hangot sem, inkább az önkéntes süketséget választotta. Közben állandóan ott munkált benne a félelem, hogy a délutáni szökőár áthömpölyög rajta, mint amikor egyszer egy fejveszett visszavonulás során egymás nyakára lépve mentették tyúkszaros életüket a világ legbátrabb, legtökösebb fickói.

Don Jones várt.

Pedig a hajdani zöldsapkás tudta, hogy ebben a robotoló bömbölésben kell lennie legalább egyetlen emberi hangnak. Mindig csak egy pillanatra hallotta, mert a sietség bajnokai rögtön továbblökődték a peron pereme felé, de ennyi is elég volt számára, hogy megjegyezze azt a fénytelen arcot, amelyből a rekedtes, fájdalmas, beteg, mégis tisztalelkű hang áradt. Éppen csak rögzült benne a színehagyott, hajdan virágos ing, két inas, eres kéz, amely a húrokat tapogatta, egy-egy dallamfoszlány, de ez elég volt neki ahhoz, hogy ettől kezdve nap nap után próbáljon a közelébe férkőzni és megszólítani őt.

Most erőt vett magán, próbára tette türelmét, hogy képes-e kivárni, amíg már csak néhány elkésett lézengő marad az alagutakban. Az utcán már az esti lap második kiadását osztogatták a hír harsogó utcakölykei, akik gépiesen tapsikoltak az előkelő éttermek zenés illataiban. Turistamenüként ajánlották a legújabb közel-keleti és kisázsiai merényleteket, a csendes-óceáni és közép-amerikai vulkánkitöréseket, a debillé vált európai királyi családok hálószoba-titkait, amelyeket fodrászok, sminkesek, és zúgfotósok szórtak disznószemű igazgyöngyként a népfelség színe elé. Jones néha felfigyelt egy-egy krizantémarcú lányt, aki már nem akart partizánkodni, sem pedig a művelt nyugat járdáit koptatni, de a patyolat paripán páváskodó herceg csak nem akart eljönni értük. Fogsoruk, mandulaszemük, pasztell rajzolatú, osztrigakörmű gömbölyű lábuk zenélt a veterán fülében, miközben az üstdobok robbanását a percnyi pontossággal lezuhanó bombák regisztrálták. Közöttük bóklászott néhány elázott, rőtszakállú próféta, akik mezítláb rótták az olvadó aszfaltot, és néha rágyújtottak egy-egy régi ye-ye slágerre, mire egy paparazzo rögtön eladta a sztorit a hajdani sztárról, aki mindenáron meg akar térni, csak éppen nem hagyják a nosztalgia-huszárok.

Don Jones rágyújtott az aznapra rendelt utolsó sodort cigarettájára. Belefújta a füstöt a szmogba, közben visszanyelte a sűrű környezet-szennyeződést és e kilégző-belégző művelet közepette megelégedettséggel nyugtázta, hogy lassan felszabadul a földalatti járat, amely lépteire várt.

A veterán egy ballábas bokamozdulattal az autók elé küldte a csikket, aztán eltűnt az alagútban. Határozott bakancsos léptei úgy döngtek a magányos folyosókon, mint egy kivégzőosztag dobpergése, de hamarosan beleszólt ebbe a magánzajba az a bizonyos gitár, az a megkínzott, szívbekiáltó hang.

Ott ült a virágos inges muzsikus, kihunytan nézett maga és gyűrött kalapja elé, amelybe a véletlenül lelassító utazók beleszórták másodpercnyi élményük rézbérét. Már csak önmagának játszott, nem számíthatott hallgató-áradatra. Úgy tűnt, nem is vette észre Don Jones-t, aki a bámulat percei után leült vele szemben, lótuszülésben, és némán várta a jól tudott dalokat. Don próbálta titkolni jelenlétét, de ez csak addig sikerült neki, amíg a vak férfi bele nem csapott a hajdani frontrádió legnagyobb slágereibe.

Ki állítja meg az esôt, talán egy rókalelkű hölgy, akit úgy hívnak, hogy Cherry Cola, de vagy L-O-L-A, no mindegy, gyere bébi, aztán lobbants lángra, amig lehet egy egészen nagy szerelem, ha már nincsen mit tanulnod, dehogy nincsen, szeress férfiként, de ha rám unsz, menj el és ne hagyj itt semmit, mindennek vége, szomorú kedvesem, az őrtoronynál várnak rám és lőnek..

Amikor éppen nem kellett sorozatlövések, bozóttüzek elől menekülniük, ezeknek a hivatásos katonaszökevényeknek a nótáit hallgatták, miközben körbeadták nagy lélegzetvételre a füvet, amelybe senki sem harapott bele. Ez volt az a két pont, amelyen találkoztak a 20 ezer kilométerre lévő kontesztátorokkal. Jó reggelt, Vietnam, jó reggelt, Párizs, jó reggelt, London, jó reggelt, Prága, jó reggelt Chicago, Frankfurt, Amsterdam, jó reggelt Csillagfény, jó reggelt, Szerelem, jó reggel Boldogság.

Don izzadó tenyerében szorongatott némi aprót, de nem akarta még beledobni az énekes rongyos kalapjába - élvezni akarta a dalokat , ameddig csak lehetett, hogy átmelegítsék a lelkét, az esti hamburger és az éjjeli csövezés előtt. Először csak magában dünnyögte a kedvenc dalokat, de a belé ívódott balladák -

- kell, hogy legyen egy egérút itt - szólt a Tolvajnak a Bolond -

túl nagy a zavar körülöttem, elborít sok száz gond -

hamarosan a másnaposság libabőrévé váltak karján, lábán, hideg verítékes, magasodó-szélesedő homlokán. Dúdolása alig hallhatóan hangosodott, majd egyszer csak azon vette észre magát, hogy leült a gitáros mellé, szinte fogja húrjait, irányítja azokat a bizonytalan ujjak alatt, hogy egyetlen félhang se csússzon ki. Az énekes reszelős hangja belefolyt Don mormolásába, és az sem tűnt fel a bundok hevítőjének, hogy a furcsa vándor szorosan leült mellé, átkarolta, mint ahogyan egy koncerten a második számú bandagazda derékon ragadja egy poén kedvéért mindenki imádott frontemberét.

lehet, hogy minden igaz,

lehet, hogy minden hazugság

ránk vár az utolsó bárka

szerelmünk halotti máglya

Hányszor énekelték ezt, amikor feküdtek mozdulatlanul, félig élettelenül a rothadónak született trópusi avarban, gyönyörködtek az istentelenségig tűző napban, amelyet nem tudtak megkülönböztetni a napalmok fényétől, és Don olyankor arra gondolt, hogy milyen könnyű volt Andrej Bolkonszkij hercegnek, akiknek napját legfeljebb a lovon érkező Császár vakította el. Persze katonatársai harsányan nevettek az ô klasszikus műveltségén, hiszen többségük nem jutott tovább a képregényekig, amelyekben Superman és Batman, de még inkább Diabolik, Satanik és Sadik csatáztak a lenge ruhájú és még lengébb erkölcsű Messalina császárnéval és kéjvágyó rabszolganőivel. És akkor túlléptek az ajtókon, amelyeken túl papirgalacsinná gyűrhették öklükben az érzékelést, leállíthatták vagy felgyorsíthatták az időt - óráik a trópusi hőségben az első hetekben szétolvadtak és lecsorogtak, mint romlott sajtok csuklójukon, mint a nevetségessé vált lóhaláli emlékezet - attól függően, hogy éppen élni akartak, vagy pedig hősi halálra vágytak.

“ várok rád a sötétben

itt e helyen

hol az árnyak

maguktól futnak"

Don meggyújtott még egy sodort cigarettát, és az énekes szájába dugta, aki néma biccentéssel köszönte meg a kék ködöt.

“Amikor ott szobrozol

a peronon

papirbőröndön kezed

ócska könnyeid nyeled"

-énekelte a szemnélküli repedtfazék, úgy, hogy mint az Ördöggel cimboráló fekete énekes, akit féltékenységből mérgezett meg egy kirúgott férj, és azóta szentként tisztelik blues-körökben. Ettől a reszkető kezű frontharcos végleg eszét vesztette, mert minden sort magára vett, mint egy keszeg-szálkákkal teli keresztet. Nem akarta őt tovább hallgatni, haza akart menni külvárosi padlásszobájába, hogy ott lefeküdjön lepedőtlen ágyára, és habozzon másnap reggelig, hogy merev részegre igya-e magát, vagy pedig kirepüljön a csukott ablakon, mint denevérré vált bolygó lélek, a házinéni nagy-nagy örömére. Csak ne verje le kiterjesztett karjaival és lábaival a virágágyásokat. Mindenképpen menekülni próbált az aluljáróból. Végre rászánta magát, hogy az aprót beleszórja a földönfutó kalapba.

Az énekes azonban felriadt saját dallamos álomvilágából a fémek csörgésére. Bár Don egyetlen szót sem szólt, s gonoszarcú gitáros pontosan tudta, hogy merre indult el. Hírtelen ledobta hangszerét, mintha éles pengével vágták volna el énekét, és a kalapjában lapuló összes érmét hozzávágta a háborús hőshöz. A rezek, mint egy kusza fúvóskórus, egyenként szólaltak meg a peronon, a folyosó kövén, a még áram alatt álló síneken, itt-ott szikrázva guruló magányukban.

Don sóbálvánnyá vált, belebámulva az alagút tátongó öblébe. Csak akkor ocsúdott fel, amikor a rosszindulatú ráspolyhang megszólalt mögötte, felnégyelve félelmét:

- Mit bámulsz? Segíts kimásznom innen, te marha.

Az énekes, mint egy kiszáradt házatlan csiga, a fal mellett tapogatózott, és támaszra várt. Don legszívesebben belerúgott volna kettőt-hármat, ahogyan az alapkiképzésen tanulta, miként kell elbánni az ismeretlenül is gyűlölt ellenséggel, miközben a Do Wah Diddy-re menetgyakorlatoztak, de valahogy mégis megsajnálta őt. Lehet, hogy e sajnálat csupán öncél volt, mert szerette volna mindenáron kiszedni belőle létének, vakságának, énekének titkát. Nagyon sokszor állt már meg életében egy-egy utcai énekes előtt. Akadtak közöttük feketék és fehérek, öreg, fogatlan csavargók és lángolóan szép fiatal nők, gyakran szóba elegyedett velük, olyan is volt közöttük, akiket meghívott ebédre, sőt, egy sudár szőke lánnyal, aki elképzelhetetlenül szép németséggel énekelte, hogy

Hová tűnt a sok virág?

Lányok leszakították

Hová tűnt sok katona?

Testüket sír borítja

Mondjátok, miért van így?

Mondjátok miért van így?

még ideiglenes éjjeli szállását és sokak által lakott hálózsákját is megosztotta. Hogy hívták? Brigitte? Marlene? Maria? Joanna? Melanie? Vagy nem egyszerűbb máglyát rakni a névmágiákból? De ilyen égést még akkor és még sosem érzett, mint ennél a koszos, a halál torkában körbe-körbe tántorgó alak hangjából. Visszafordult és még ekkor is benne motoszkált, hogy az utolsó megmaradt rézfillérét lenyomja a vénség torkán, hogy soha többé ne bosszanthasson senkit, mégis megfékezte magát.

Néhány perccel később már kint botorkáltak mind a ketten, egymásba kapaszkodva, mint két ágrólszakadt vakondok. Mindenki elhúzódott mellőlük, akkor különösen, amikor beimbolyogtak egy sűrű levegőjű kocsmába, ahol alkoholban megvilágosodott vendégek hányták kardélre a feloldhatatlan sárgásbarna füstöt.

http://ritagaleria.blogbox.hu/2014/01/20/orpheus-az-alvilag-kapujaban/

http://ritagaleria.blogbox.hu/2014/01/20/orpheus-az-alvilagban/

http://ritagaleria.blogbox.hu/2014/01/22/orpheus-megtalalja-eurydiket/