A felfogható iszonyat nem a milliószor elismételt adatokban van. A felfogható iszonyat nem a százszor látott, esetleg újabban feltárt fotókban és filmekben van. A felfogható iszonyat azokban a részletekben szunnyad, amelyek az adatok, a filmek, a fotók mögött vannak.
Azokban a pillanatokban, amelyeken egy ember élete vagy halála múlott egy koncentrációs táborban. Azokban a – néha szó szerint értendő – morzsákban, amelyek egy újabb milliméterrel hosszabbították meg a remény fénysugarát. A dolgoknak azon tragikus vagy szerencsés együttállásában, amelyek a halálról vagy a túlélésről döntöttek. Azokban a találkozásokban, amelyeknél a nem létező véletlen a normális világban elképzelhetetlen erővel volt képes kizökkenteni így vagy úgy a sorsot, amíg egy újabb, nem kevésbé nem létező véletlen nem hozott újabb fordulatot.
Erről szól Maria Ángels Anglada katalán írónő kisregénye, az Auschwitzi hegedű. Hőse egy magát először asztalosnak mondó lengyelországi zsidó hegedűkészítő, aki, hogy megmentse zenésztársát, bevallja, hogy ért a hegedűk javításához. De ez csak az első lélegzetvétele. A második, amelyről az utolsó pillanatig nem tudja, hogy a szabad levegőre vagy a gázkamrába vezet, egy önálló mestermunka elkészítése, amely – mint utóbb megtudja – a gyűlölt lágerparancsnok fogadásának tárgya. A haragnál, a megaláztatásnál szerencsére erősebb benne az életösztön, és nem utolsósorban mesterségének végtelen tisztelete. És bár szüntelenül a halál torkában érzi magát valóságos fenyegetések és a tábor őreinek „kedvtelései” miatt, Daniel megnyeri a maga „fogadását”. Túléli a lágert, és a hegedű végül fogadott lánya kezében teljesíti be küldetését.
Daniel küzdelme az életéért és a remekmű elkészítésért – ami végső soron ugyanaz – újabb tanúságtétel a Zene hihetetlen erejéről. Anglada történetét a világhírű hegedűművésszé vált Regina elbeszéléséből kerekíti ki, közben az egyes fejezetek elé élet és halál harcáról szóló versidézeteket tesz, valamint náci jegyzőkönyveket és jelentéseket idéz. Régóta tudjuk, de újra és újra fel kell eleveníti a néha bántóan homályosuló emlékezetet: milliók kiirtása a hitlerizmus számára nem volt más, mint gazdasági akták hosszú, precíz sora.
Az Auschwitzi hegedű méltán kerül a 20. század megbocsáthatatlan bűneiről szóló legmegdöbbentőbb regényei közé. Jorge Semprun: A nagy utazás, Primo Levi: A fegyverszünet, Wladislav Szpilman: A zongorista, Bernhardt Schlink: A felolvasó, Elie Wiesel: Az éjszaka, William Styron: Sophie választása vagy éppen Kertész Imre Sorstalansága mellé. Nem használnám a sokszor rossz szájízzel emlegetett „holokauszt-irodalom” kifejezést, mert ezekben a remekművekben a legfőbb kérdés: embernek maradni akkor is, ha ennek látszólag semmi értelme. Az örök válasz azonban ott van abban a híres történetben, amelyben a lágerbe hurcolt öreg rabbi halála előtt egy nappal egy új nyelvet kezd el tanulni.
Maria Ángels Anglada könyve, amelynek 180 oldala vasmarokként fogja meg az olvasót, ma érettségi olvasmány Katalóniában. Emlékszem, hogy a 70-es évek első felében Magyarországon – még Kertész regényének megjelenése előtt – választható érettségi tétel volt A nagy utazás…
Maria Angels Anglada: Auschwitzi hegedű (ford: Varjú Kata. Libri kiadó, 2013)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
