- Van-e olyan az életében, ami nem tud megemészteni? – tette fel a kérdést nekem a neves szakember, amikor egy egészségvédő cég on-line tv-jéhez jelentkeztem szerkesztőnek.
Törtem a fejemet, de hirtelen nem jutott eszembe semmi, hacsak nem az előző nap nagyüzemi madártej. Most találjak ki magamnak visszamenőleg valami lelkifurdalást? Nem mondom, biztosan lenne miért, de minek rágódjon az ember olyasmin, amin már úgysem tud változtatni?
- Hogyan áll a spiritualitással? – jött a következő kérdés.
No, erre tudtam a választ, mely szerint számomra a Legfőbb Lényt Zenének hívják, és csodás zenékre szoktam meditálni – nem soroltam fel a kedvenceimet – és hogy nem hiszek a véletlenekben.
- Érezte már úgy, hogy nem jutott előbbre annyira, mint amennyire tudása alapján megérdemelné?
Hogyne éreztem volna! Csakhogy én elkövettem azt a butaságot, hogy egész életemben inkább dolgoztam, minthogy önmenedzselésemmel foglalkoztam volna. Sőt, a törleszkedés, a magas pártfogók keresése sem volt soha kenyerem. Azért letettem ezt-azt az asztalra, és bár prémiumokkal és díjakkal soha nem halmoztak el, sok olyan visszajelzést kaptam olvasóimtól, később tanítványaimtól, amiért érdemes csinálni.
Ezután következett a próbamunka, hogy vajon tudok-e rögtönözni egy interjút, feltalálom-e magam bármilyen helyzetben. Szerényen megjegyeztem, hogy több mint ezer interjú áll mögöttem. Ez ugyan kiderült az elküldött önéletrajzból, miként az is, hogy harminc éves szerkesztői tapasztalatom van, ellenben soha nem voltam gazdasági újságíró. De e két utóbbi ténynek is az ellenkező olvasatát vélték felfedezni.
A próbainterjú alanya egy fiktív vállalkozó volt, akit Stricinek hívnak – csakis azért, hogy kiejtésemet teszteljék – és legalább 5 perces interjút kellett vele készítenem az általa tervezett türelmi negyedről és piroslámpás házról. „Alanyom” nem győzte kapkodni a fejét a kérdéseimtől, és amikor már vagy negyedórája ostromoltam, csak így „izomból”, kérte, hogy tegyek fel egy levezető kérdést.
Ezek után jött elő meghallgatóm a feltételekkel: napi nyolc és fél óra munka (lakhelyemtől másfél órára tömegközlekedéssel, mert kocsim még mindig nincs), alig valamivel a minimálbér feletti összegért.
Hazafelé közel fél órát vártam a távolsági buszra, ami e településről ebben az időszakban csak óránként közlekedett.
Legalább el tudtam olvasni az úton azt a francia novelláskötet nagy részét, amit már hónapok óta hordozok magammal. A következő állásinterjúnál biztosan befejezem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
