Mindannyiunknak vannak olyan titkaink, amelyeket nem is tudunk, miért őrizgetünk egész életünkben. Mindannyiunknak vannak olyan titkaink, amelyeket egész életünkben másként mesélünk el, vagy meghallgatjuk, ahogy mások másképpen mesélik el, és a végén már-már elhisszük, hogy valóban úgy történt. Aztán jön egy pillanat, amikor úgy érezzük: nem hallgathatunk tovább, mert hamarosan már nem mondhatjuk el, ami bennünk van, pedig jó lenne, ha Fiaink tudnák, kik is voltunk valójában, minden látszat ellenére.
Mindannyian szeretnénk tovább adni valamit, amit nem vihetünk magunkkal, amikor az Öreg Hölgy értünk jön, majd egyszer s mindenkorra ágyába visz. Az a valami nem vagyon, nem megfogható emlék, nem feleslegessé vált porfogó, hanem lelkünk egy darabja, ami itt marad addig, amíg tudni fogja valaki felidézni nevünket és lényünket. Lelkünk egy darabja, ami nem kell a túlvilágnak, mert az ottani bírák – akár fent, akár lent, vagy a kettő között, ha léteznek egyáltalán ezek a dimenziók – úgysem értenek belőle semmit. És amikor meghalljuk a Minden Úton Álló Leples Bitang lovának dobogását, ne halogassuk dolgunkat. Lehet ugyan húzni az időt – még egy sakkparti, még egy dal, még egy utolsó utáni pohár, még egy hülye vicc – de Kővendégünk nem vár ítéletnapig.
Hajdan Császárok, Királyok írták le titkaikat Fiaiknak és évezredes intelmek lettek belőlük a világ számára. Mi, földibb halandók csak azokat taníthatjuk életünk morzsáival, akik vérünkből lettek.
Most olvastam egy könyvet, amelyben a legfőbb titkot, a szerelem teremtő erejét meséli el legkisebb fiának minden idők legnagyobb bohóca, Charlie Chaplin, miközben a Halálnak álcázott egykori cirkuszi díszletmunkás sürgeti karácsonyról karácsonyra a végső búcsúra. Nem tudom, hogy e történetekben hol kezdődik a fantázia vagy hol végződik a valóság, mikor keverednek valóságos figurák és helyzetek sosem volt árnyakkal és árnyjátékokkal. Nincs is jelentősége. Utolsó tanúvallomásunkat úgysem vetik alá hazugság-vizsgálatnak, mert elhiszik, hogy e megismételhetetlen pillanatban a Lényeget mondjuk el.
Senki nem tudja, mikor jön el számára a kikerülhetetlen találkozás. De Chaplin feltételezett vallomása figyelmeztet az ősi bölcsességre: úgy élj meg minden napot, mintha örökké élnél, és úgy, mintha az utolsó lenne. Akkor biztosan nem maradsz le semmiről, nem hagysz űrt magad után.
Karácsonyra kaptam meg Fabio Stassi Charlie utolsó tánca című könyvét, általa léptem át némiképp megtisztulva az Újévbe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
