GNL911

Színpad egy piactér mögött. Ismerős zenekar készül fellépni, tagjai valamikor dixielandet nyomtak, de más műfajban is jók. Meglátom a zenekarvezetőt, akinek éppen ma van a születésnapja, megölelem. Örül nekem, és máris szól a basszusgitárosnak, hogy mára adja át nekem a hangszerét. Felmegyünk valamennyien a színpadra, már menet közben hangolni akarom, de rájövök, hogy tökéletesen felhangolták, és jobbkezes gitár létére tökéletesen rááll a balkezemre. Én is így játszottam valamikor, nem szereltem át a húrokat. Rá sem kell néznem, ujjaim tökéletesen játsszák le azokat a kedvenc rock-dalaimat, amelyeket legfeljebb „léggitározás” közben tudtam megszólaltatni. Néhányszor eljátszottam a gondolattal, hogy ha találkoznék az Ördöggel, mint Robert Johnson, vajon hány évet adnék az életemből azért, hogy nagy muzsikus legyek? A válaszig azonban soha nem jutottam el.

Hajókirándulás a Dunán. Budapest minden apró kis stégjénél kikötünk, pedig a hajó több emeletes, és nagyon úri közönség utazik rajta. A part mentén azonban sehol nincsenek házak, nem is látszanak, csak föveny, nádas, már-már mocsár. Én mindenütt kiszállok, de senki sem akar követni. Aztán meglátok egy türkizkék ruhás, hatalmas hajkoronájú, nagyon dögös néger nőt, aki a fiatal W.G.-re emlékeztet, ő hajlandó velem jönni. „Tetszik a bátorságod” – mondja. „A Tiéd is” – felelem neki. Elindulunk az egyre sűrűsödő nádasban, távolról látszik csak, hogy a hajó elmegy nélkülünk…

Bődülő csapatunkba új munkatársat keresünk!

Keleti pályaudvar, metró hangosbeszélő. „Felhívjuk szíves figyelmüket, hogy az egész állomás területén kéregetni tilos. Aki nem utazik, az hagyja el az állomást”. Oszoljunk, oszoljunk, amíg szépen vagyunk…És ha nekem éppen nézelődni támad kedvem?

Az egyik nap egy kétméteres rendőr igazoltatott egy neki válláig sem érő hajléktalant az Őrsön, megerősítve egy másik rendőrrel. Egy másik nap három közterületes kísért az óbudai piac mellett egyetlen fedél nélkülit.

Jimbo Franky Boy-jal ellentétben nemcsak ígérget, hanem valóban a térdére fekteti és elfenekeli a Csodaszemű Kopasz Énekesnőt, aki hisztérikus kitörésekkel ad hangot felháborodott élvezetének, majd beül egy hideg zuhany alá, és addig nem hajlandó onnan kijönni, amíg egy rajongója el nem rabolja és el nem tünteti következő tervezett visszatéréséig és pálfordulásáig a világ szeme elől. John és Yoko szenvedélyes ágyjelenetet rendeznek a ravatalozóban, majd gibraltári epret esznek az örökkévalóságig.

Egy párizsi szálloda erkélyén firkálgatok a noteszomba. Napszaktól függetlenül mindig más a kilátás: hol az Eiffel-torony, hol a Sacré Coeur, hol a Diadalív.

Csoportos turistaútról térek haza. Indulás előtt három különböző külsejű, korú és jellemű nőnek tesz nekem együttélési ajánlatot, mindegyiknek igent mondok, csak azt nem tudom, hogyan tudom majd kivédeni őket egymással szemben, Életemről nem is beszélve. Így jár, aki rossz útra tér, el is határozom, hogy soha többé nem megyek sehová egyedül.

Rendet akarok rakni egy fiókomban, amelyet minél jobban kihúzok, annál mélyebb és szélesebb. Ebben van a gitárom is, amelynek hiányzik a hangolókulcsokat tartó rész a nyak végéről. Elképzelhetetlen dolgok hullanak ki a fiókból, még egy fekete-fehér kölyökmacska is előszalad. Barátném épp a minap kérdezte meg, hogy mikor volt utoljára gitár a kezemben, és mikor jártam utoljára a közeli kocsmában. Egyiknek sem tudom az idejét….

A ZOSO még mindig az a lemez, amiért érdemes élni. És miként lehetséges, hogy 42 év után is felfedezek benne egy apró mandolin-futamot a The Battle of Evermore-ban, ami eddig még nem tűnt fel? Nálam a remekmű itt kezdődik…És még Percy dupla szájharmonikájára sem figyeltem fel a When The Levee Breaks-ben. És a hátsó borító olyan, mint egy lágymányosi grund, amikor még voltak grundok…Maga a lemez pedig úgy szólalt meg, mintha most vettem volna meg, tisztán, iszonyú erővel és energiával, ami felöltöztetett, bearanyozva egy kivételesen pocsék napomat…

Napfényes tengeri kikötővárosból kirándulóbuszok indulnak. Buszunk mellett egy másikban jókedvű öregemberek ülnek. Az egyiket rögtön megismerem, bár amikor legutóbb a futballpályán láttam, akkor még vállig érő sötét haja volt, most pedig tökkopasz. Üdvözöl engem, mint régi rajongóját, tudja, hogy nagyobbra tartottam őt a Császárnál is és érdeklődik lányom hogyléte felől, akivel élete legszebb éjszakáját töltötte el. Köszönöm kérdését, herr O., nagyszerűen, szebb, mint valaha, mondom, pedig sosem volt lányom. Amikor kikanyarodunk, Életem megkérdezi: Milyen kikötő ez? Természetesen Köln – vágom rá. Egy percig sem zavar, hogy Kölnnek még tengere sincsen…

Egy furcsa férfiakból és nőkből álló társaságba keveredek, ahol valaki felkiált: végre itt a Márki! Vállalom a szerepet, és rögtön találok magamnak partnereket is, akik még arra is hajlandók, hogy magnóra vegyem egy készülő hangkollázshoz kéjes jajkiáltásaikat. Az egyik nő különösen ragad hozzám, újabb és újabb eszközöket ad  a kezembe a jégkockáktól a vizes kenderfonaton át a gitárhúrokig, hogy próbáljam ki rajta. Csak arról veszem észre, hogy a nők állandóan cserélődnek a kezem alatt, hogy más-más hangon sikítanak. Aztán mikor már mindenki megkapta a magáét és lecsillapodott, lepihennék én is egy szobában, de ott egy másik nő, és egy pár vár rám. Szerencsére a pár, amelynek férfitagja maga a Cárnő Prófétája, túlságosan magával van elfoglalva, de a modell vékony, nálam egy fejjel magasabb nő nem hagy nyugton. Javasolja, hogy álljunk néhány percig hideg zuhany alá, és aztán teljes dühvel essünk egymásnak, egészen addig, amíg meg nem érintjük a halál peremét. Felrémlik bennem egy közel harminc évvel ezelőtti éjszaka, amikor a barátnőm barátnőjét nem tudtuk magunkról levakarni, még az ágyba is követett minket, szendvicset akart játszani, de ettől betelt nálunk a pohár: elhatároztuk, hogy megbüntetjük…

Lehet, hogy ott álltam egy titkos társaság kapujában, amely soha nem látott tudás birtokában van, és csak arra vártak, hogy megosszák velem, de én egy „földhözragadt” hívásra vártam? Lehet, hogy kihagytam életem legnagyobb lehetőségét, vagy pedig megmenekültem életem legnagyobb veszedelmétől? Csak azt látom, hogy az út, amelyre rávezettek, és amelyen megtettem az első lépéseket, nélkülem nem folytatódott. Lehet, hogy nincs is, de lehet, hogy én vagyok a kulcsfigura, a kiválasztott, aki nélkül nem lehet folytatni, de bizalmatlanságom és kiszabadulási képtelenségem az anyagiak fogságából nem érhettem el ezt a fokozatot? Valószínűleg ezt már soha nem fogom megtudni.

Még karácsony előtt kiürült a kékszemű iszákos zsenik asztala. Először Antonius Jimmy Porter fordult le a székről, lassan már 30 éve, aztán Athos kezéből esett ki kard és üveg, mielőtt még kiitta volna a világ összes pubját és lefektette volna a világ összes nőjét. Következett a Tengerjáró Tűzszerésze, aki átlátott a terrorista trükkjén, végül a villanyt La Mancha lovagja oltotta le. Neki még a nyolcvanat is sikerült megérnie bűnös életében. Talán nekem sem fogja előbb benyújtani a számlát pokoli 17 évem…