GNL911

Szmogharapós este a belvárosban. Mindenütt tömeg, ideges emberek, látszik, hogy közeleg a Szeretet Ünnepe. A csomagosok már nemcsak a tömegközlekedésen örvendenek közutálatnak, hanem az utcán is.

Fiatalnak látszó pár bolyong az egyik buszmegálló közelében. A fiú, magas, szemüveges, szakállas, kötött sapkát visel, megnyerő mosolyú. Mellette egy lány, akinek arcán még így sötétben is látszik, hogy ifjan darabokra hullt az alkoholtól. Mindegyiküknél legalább három nagy táska, kezükben, vállukon. Biztosan nem hajléktalanok, ahhoz túl jól öltözöttek.

-         Ne haragudj, Budaőrsre szeretnénk eljutni – mondja a fiú. Már éppen mondanám, hogy miként a legegyszerűbb, de a fiú már folytatja is a mondókáját  - most jöttünk Zalaegerszegről a nővéremhez, mi vagyunk a karácsonyi ajándék, de ő még nem tudja…

Már kezdeném az ajánlott útvonalat, de a fiú megint félbeszakít.

-         Szeretnénk neki telefonálni, de nincs nálunk pénz. Tudnál adni egy százast?

Ösztönösen rávágom, hogy nálam sincsen pénz, pedig van, több is mint egy százas. De csak nem leszek bolond elővenni a pénztárcámat ebben a forgatagban késő este? De szívesen elmondanám nekik az odavezető utat, arra azonban láthatóan nem kíváncsiak.

Még eltelik néhány perc, várok a buszomra. A két „ajándék” újabb és újabb embereket szólít meg, van, aki megáll, végighallgatja a szövegüket, de van, aki meg sem áll a megszólításra. Aztán elvegyülnek a tömegben, és a buszom is megérkezik, amelyen éppen egy iker babakocsis párt átkoz ki az utazó kollektíva.

Aznap este már másodszor szólítottak meg. Előtte egy huszonévesnél alig idősebb lány próbált lejmolni tőlem, de annyira ijesztően üres volt a tekintete, hogy siettem kikerülni. Zsebéből egy üres műanyag üveg lógott ki.

Néhány száz méterrel odébb, az aluljáróban valaki modern szenténekeket játszott szintetizátoron. Mellette egy kínai férfi osztott meleg tésztás krumplilevest sorszámokon hajba kapó hajléktalanoknak.