GNL911

Egy régi, kertes családi házba lépek be, ahol egy magas, mosolygós, telt testű nő fogad szenvedélyes öleléssel. „Már 18 éve, vagy tán több is” – mondja, és minden porcikájával hozzám tapad, nem is lehet kérdés, hogy mit akar. A házban egy másik nő is tesz-vesz, vendéglátóm kéri, hogy hozzon nekünk gyümölcsöt. A nő ehelyett egy tál ecetes erős paprikát tesz le mellénk egy kerek kis asztalra. „Ugye, elküldjük őt?” – kérdezi tőlem a mosolygós, telt testű, miközben egy pillanatra sem enged el. Én pedig azon töprengek, hogy vajon ki lehet ő, és nem jut eszembe. Talán egy mámoros egyszeri találkozás, ami benne mély nyomot hagyott én pedig elfelejtettem? Vagy csupán egy álombéli figyelmeztetés, hogy már megint elrugaszkodom a valóságtól és lehetetlenségekbe menekülök?

Az októberi napsütésben kemény kartonágyon fekvő férfi egy árnyas fala filléres regényt olvas, de lehet, hogy az átkosban megjelent olcsó könyvtár egy példánya. Mert nemcsak kenyérrel és borral él az ember. Még fedél nélkül sem.

A sarki nemzeti dohányboltban nemzeti vízi pipát árulnak. Nemzetietlen hasis csak pult alól kapható.

Tommy Walker az ősz első hónapjának elején rábámult üveges szemekkel a számítógépes pasziánszjátékra, majd alig egy hónap alatt 8%-ról 25%-ra emelte nyerési arányát. Láss meg, érezz, érints, gyógyíts…

Harminc év után újra megnéztem a Megáll az időt. Akkor sem tetszett, most sem, néhány karaktert, Őzét és Ronyeczet kivéve. Ez volt az a film, amelynek szereplőinek többsége vagy eltűnt, vagy fiatalon halt meg. Hiába, előfordul, hogy „klasszikusok” kicsorbulnak az üvegfalamon. És különben is, milyen lány az, aki fehér zokniban szeretkezik?

Egy napon át szólt a fülemben a legetnóbb alternatív sláger, amelyet drogkijövetel helyett szerelmes dalnak adnak el. Pedig nem is szeretem, mert a vízcsapból is jön, másrészt pedig az utolsó Bee Gees-sláger lopása. De aztán jött a cambridge-i elmebeteg és kiüvöltötte belőlem. Ne hadonássz azzal a fejszével, Jenőke…

Egy éjfekete, kedves arcú lány próbál megtanítani mindenféle új szexpózokra, mindenekelőtt oldalfekvésben. A tanítást az órák zavarják meg: három is van belőle a szobájában, de mindegyik másképpen jár. Szerencsére pontos ébresztőórám a legjobbkor szólalt meg. Van annak már 35 éve, hogy találkoztam valahol Kubában egy éjfekete, kedves arcú lánnyal, akit Leonorának hívtak, és levette a lábáról a magyar fiúkat. Valaki ugyan figyelmeztetett minket, hogy a helyi titkos szolgálat embere, de az érintettek elfogadták a B.B. Kingnek tulajdonított, akkor még nem ismert mondást, mely szerint van egy pont, ahol a világ összes nője rózsaszínű. Később nagy magányomat próbáltam egy órára megosztani egy éjfekete, kedves arcú lánnyal, aki már egészen jól beszélt magyarul, pedig Kamerunból jött, de amikor megkérdeztem tőle, hogy került Magyarországra, csak annyit mondott: „Repülővel”.

Anyám azt álmodta, hogy elindul egy csigalépcsőn, de nem tudja, hol van, és senki nem is tudja megmondani neki. Életem azt álmodta, hogy hatalmas sár volt, amin Anyám nem tudott átkelni, ő viszont könnyedén ölébe vette és átvitte rajta.

Egy diktátor haláláról kell gyorshíreket gyártanom, de olyan sebességgel peregnek az események, hogy a nekrológot is csak részletekben tudom kiadni, és mire az utolsó életrajzi részletek is megjelennek, már senkit nem érdekelnek, mert a diktátor által felépített egész rendszer lángokban áll és az újságírókat is a felesleges szószaporítás helyett arra szólítják fel, hogy vegyenek részt annak teljes lerombolásában.

Az alternatív zenész-költő fekete kalapban, fehér borostával, vörös szemekkel jelenik meg nap mint nap az aluljáróban, papírpohárból issza az automata kávét. Akár csövesnek is nézhetnék, nem a 80-as évekbeli értelemben. Az ő szabadon választott alternatíváját  kevesen választották, megelégedtek abból, hogy kultikus figurát csináltak belőle, akire többet hivatkoznak, mint ahányan olvassák, vagy hallgatják. Pedig még próféta szerepre is vállalkozott egy hétórás filmben. Eszkimó Asszony az óceánon túl nem fázik, a térítetlen Rendező mindenen túl sem fázik. A szakadt szentháromság harmadik csúcsa itt maradt, itt van, pedig nem hívta senki. És megszólítani sem merem. Pedig ismerem.

Az egykori úttörő őrsnél névadó rock-legenda banda hajdani orgonistája is fel-felbukkan  a környéken, egyre rosszabb ruhákban, egyre aszottabban, arca már emberen túli lila színekben játszik. Úgy érzem: csoda, hogy még él. Pedig tudom, hogy játszik. Akárcsak az alternatív zenész-költő. De őt sem merem megszólítani.

Egy fiatal, ismeretlen hölgy kér tőlem igazolást arra vonatkozóan, hogy hamis útlevele valódi és természetesen érvényes is. Irodám egy nagy, zegzugos palota egyik sarkában van, és a megfelelő iratokhoz, pecsétekhez át kell mennem a palota másik felébe. Csak ott veszem észre, hogy meztelen vagyok. Kérem a hölgyet, hogy amikor visszamegyünk, menjen előttem és én szorosan hozzá tapadva haladok, hátha nem vesznek észre. Nincs szerencsém: valamennyi zegzugból kilép egy-egy újabb fiatal, ismeretlen hölgy és megvetően mér végig. Csak az egyik tapint rá a lényegre: „Neki már sikerült” – mondja ügyfelemre mutatva.

Vajon mi lehet a feladatköre egy vonalkódos letartóztatási munkatársnak?

Az egyik hajnalon úgy láttam az arcomat magam előtt remegni, mintha egy víztócsába néztem volna. De nem tudtam eldönteni, hogy álmodom-e, ébredni készülök, vagy már ébren is vagyok.

Szélhámosok rendeznek luxustemetéseket díszgyászolóknak. Egyre magasabb rangú papokat hívnak a gyászmise megtartására, a végén már egy bíboros érkezik. Csak éppen halott nincsen.

Nagy nemzetközi sajtókonferenciára érkezünk, ahol összegyűlnek a világ vezető politikusai, hogy valamennyien lemondjanak. Magyar nincsen közöttük. A színpadot és a nézőteret egy, a tengerre kiépített széles mólóra építették. Bennünket egy idő után sokkal jobban érdekel a tenger, amely felett a telihold különös fényviszonyokat teremt, sőt, tőlünk jobbra egy forró vizű forrás is felbuzog, de senki nem veszi rajtunk kívül észre.

Életem aranysárga hátterű, zöld madaras festményére írok levelet egy régi barátnőmnek, aki, miután alaposan kijutott neki az élet gyötrelmeiből, megtért és most engem is szeretne megtéríteni. Megírom neki, hogy sajnos én már erre a kis időre inkább pogány szeretnék maradni. Felriadok, hogy milyen barbár tettet követtem el, de megnyugtat, hogy Életemnek nincsen aranysárga hátterű, zöld madaras festménye.

Trópusi eső zuhog a fülemben. Beethoven is így kezdte?