Egy tűzről pattant, kortalan, bölcs humorú, élettel teli, parányi idős hölgy szikrázik az Óbudai Társaskör kamaraszínpadán. Mellette egy nálánál háromszor nagyobb szakállas férfi, kitörve mostanság ráragadt motoros lúzer imázsából, végszavaz, megidéz, hangban, gesztusban is ha kell. Színháztörténet, magyar történet, a mi történetünk elevenedik meg Békés Itala és Csuja Imre páros játékában.
Békés Itala visszanéz, nem haraggal, nem nosztalgiával, fellapoz 75 évet, megosztja velünk élete rácsodálkozásait, félelmeit, abszurdjait, a nagy találkozásokat, nagy együttléteket, nagy hiányokat. Útikalauz ez a javából, hihetetlenül hiteles filmekkel, fotókkal, zenékkel a háttérben. Csuja Imre élethűen hozza vissza közénk néhány mondat erejéig Felekit, Bilicsit, Kazalt, Kellért, e néhány mondatban emberi sorsok, egyéniségek sűrűsödnek. Villanások arról, amikor Salamon Béla a vészkorszakban szembenézett a maga tetetetten ártatlan módján a halállal, amikor Latabár Kálmánban megszülethetett a Fel a fejjel Peti bohóca egy nyilasok őrizte zsidóház előtt, amikor Kiss Manyi megtréfálta Italát egy szilveszteren egy 13 helyszínen előadott kabaréjelenet során, amikor Márkus László gonosz tréfával ugratta ki kollégáiból a rosszindulatot, amikor Szabó Sándor halandzsával leplezte, hogy elfelejtette szövegét…
És megnyílik agyamban saját archívumom is. Amikor Itala elmeséli, hogy Pest felszabadulásának napján előbújtak a túlélő művészek és előadást rögtönöztek, és ettől elfelejtette éhségét és a hideget, eszembe jut Apám története a rommá lőtt fővárosban megnyíló első színházakról. Ma már én is tudok nevetni minden egyenruhás drillen, a parancsok ostoba uralmán. Felrémlik Alfonzó (Bagaméri-Ványadt Ványadtovics, ahogy tetszik…), akire odafigyeltek az emberek, és akihez papírt gyűjteni mentünk úttörő korunkban. Látom a már súlyos beteg Mensáros Lászlót, amint Faludy-verset mond a Petőfi Csarnokban Gyurka bácsi és Hobó között, Zenthe Ferencet a Moszkva téri metró mozgólépcsőjén, miközben gyermekeim azon vitatkoznak, hogy ő most a Tenkes-e vagy a Taki bácsi. Amikor Itala elmeséli, hogyan tette őt helyre Dayka Margit a rossz jelmeze miatt produkált hisztijéből, látom magam előtt a „gömbölyű, de gyors” Bors nénit, akitől az Egyetemi Színpadon autogramot kérek, majd segítek neki terelgetni az őt rajzaikkal ostromló gyerekeket, s a végén megölel, majd két puszit kapok tőle.
Itala úgy néz vissza, hogy jelenidőbe hozza az égi játszótársakat, tegeződik mindannyiunkkal, történelmi kérdéseket tesz fel, jön-megy a sorok között, miként az est végét záró dal közben is, meg-megérint valakit. Életemmel az első sor szélén ülünk, az ő kezét fogja meg, talán azért, mert mi is fogjuk egymás kezét. Arról énekel, hogy egyszer majd ő is elmegy, mint mindenki. De búcsúról szó sincs. Nyolcvanhét évesen sem.
Jól tudjuk, hogy mindenki ugyanannyit visz magával, mint amennyit hozott. De azért nem mindegy, hogy ezen az ideiglenes állomáson, ahol a várakozási idő szigorúan egyénre szabott, mit hagyunk magunkból, egymásból. Békés Itala erről is tanított valamit ezen az estén.
(Égi játszótársak – Anekdota-est Békés Italával és Csuja Imrével – Óbudai Társaskör, 2013. november 17).
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
