GNL911

Tucatnyi embertől hallottam már ezt a szinte szállóigévé vált kijelentést: „a médiában akarok dolgozni”. Szépreményű modell lányok, középiskolából kikerülő csillogó szemű tinik arról álmodnak, hogy egyszer majd bekerülnek a média vérpezsgésébe. Azonban mikor nekik szegezem azt az egyszerű kérdést, hogy mégis a média melyik területén, milyen munkakörben, esetleg mit is szeretne dolgozni, kiderül igazából fogalma sincsen, és csak egy rózsaszín álmot kerget.

Pedig a média egyáltalán nem az a csillogó világ, aminek legtöbben elképzelik. Még azon kevés emberek, akik „reflektorfényben” is végzik a munkájukat sem mondhatok közelről sem irigylésre méltóaknak. Folyamatosan a hírhajhász firkászok, riporterek, fotósok árgus füle, és szeme előtt kell az egész életüket élniük. A hajnali értekezletek, az éjszakai munkák, a hétvégi ügyeletek, a lapzárta, a szerkesztők, gyártásvezetők folyamatos sürgetése pedig nem egy családbarát, és stresszmentes, nyugodt munkahelyet ígérnek.

„ Médiában akarok dolgozni” hallom mégis lépten-nyomon, ennek megfelelően százával ontják a médiaszakos hallgatókat az iskolák. Ám, hogy minek, szerintem maguk sem tudják. Ennyi „médiásra” ugyanis nincs szükség!

Még ha egy-egy műsor, újság, vagy rendezvény mögött száz, meg száz háttérmunkás dolgozik (nyilván „a médiában akarok dolgozni”-k nem a gyakornokok, a hírszerkesztők, a lóti-futi segédoperatőrök, a tördelők, képszerkesztők, sminkesek, stb munkájáról álmodoznak).

De ha még sikerül is valakinek bekerülnie egy újsághoz, vagy televízióhoz gyakornoknak a nagy hajtást, folyamatos, végeláthatatlan megalázásokat, a lekezeléseket kevesen bírják. És mindezt hónapokig ingyen annak reményében, hogy egyszer egy megüresedett helyre bekerülhetnek.

Mert aki nem bírja a terhelést, nem való a médiába!

Itt nincs sírás, nem lehet feladni, nincs bocsánat. Itt ugyanis csak egyetlen egyszer lehet hibázni! Ha nem készül el időben a műsor, vagy a cikk, nem sikerül elkészíteni a várva várt interjút és ezzel a műsort, vagy a másnap megjelenő újságot veszélyezteti,  be sem kell mennie többet dolgozni. Ráadásul mit sem ér az iskola, a diploma, a kapcsolatok, de még a kitartás sem.

A napilapnál, ahol dolgozom, több gyakornok is „szerencsét” próbált már. A különböző médiaképzéseket frissen elvégző diákok hatalmas lelkesedéssel érkeznek meg első nap a szerkesztőségbe. Ám, még ha a kötelező iskolai gyakorlat 5-6 hetet is ír elő nekik, csak kevesen húzzák ki az első hét végéig. Nálunk (ahogy minden napilapnál) ugyanis hatalmas hírverseny folyik: a tegnapi hír nem hír, amit már az interneten olvashattak, nyomtatásba nem kerülhet...

Pedig a gyakornokok még úgymond a mélyvíz közelébe sem kerülnek. Csak híreket kell írniuk, de 10-ből 9 diák képességét még ez is meghaladja. Hiába magyarázza el nekik többször is, türelmesen a mentorként kijelölt szerkesztő, újságíró, hogyan is kell kinéznie egy hírnek, sorra buknak el a legegyszerűbb próbán is. Sokszor már ez a sikertelenség is elég ahhoz, hogy feladják és a média más területe felé keresgéljék álmaik munkáját, remélve ott nagyobb szerencsével veszik az akadályt. Pedig ez még csak a jéghegy csúcsa.

Vajon ezek a diákok tudják, hogy az újságírónak minden reggel keményen hoznia kell a 2-3 sztorit? Amit legkésőbb aznap délután 4 óráig megszólalókkal, riportalanyokkal, fotókkal együtt össze is kell raknia? Mindezt pedig teljesen egyedül. Ha nem teljesít, nem hozza az elvárásokat könnyen találnak helyére mást. A válság miatt utcára kerülő újságírókból nincs hiány. De a médiaiskolák is százasával ontják magukból a friss, „szakképzett” diplomásokat, akik mindent megadnának, hogy bekerüljenek a média vérpezsgésébe. Ha pedig ők is kidőlnek, az sem számít. Tudatnyi jelentkező akad az ő helyükre is.

Deák Viktória