Már több ízben felmerült bennem, hogy vállalkozói tevékenységeim közé felveszem a lelkiszemetesládaságot, bár még nem találtam meg a megfelelő TÁOR-számot. Sokszor szinte ismeretlenek is rám borítják összes lelki szennyüket, menekülni sem tudok. Egyik állandó páciensem a kenyérbolt holdvilágarcú eladónője, aki többnyire a vevőkre panaszkodik.
A minap például egy elmebetegre panaszkodott, aki felháborodott egy áron, holott az az áremelés már legalább három évvel ezelőtti, és az illető ki is készítette kezébe azt az összeget, mielőtt vitatkozni kezdett vele. Mondom neki, hogy sajnos bezárták a Lipótot és azóta sok őrült rohangál szabadlábon. No, több se kellett a hölgynek, egészen tűzbe jött. Hogy lassan már fél, hogy kik jönnek be a boltba, és ráadásul egyre több az olyan súlyosan fogyatékos ember, aki minden ellenére gyereket vállal, nem is egyet, hanem többet, pedig ezt nem lenne szabad engedni, bár ő nem híve annak, amit régen csináltak, hogy a nyomorékokat és elmebetegeket kitették… Mindenkinek úgy kellene tennie, mondja, mint a barátnőjének, akit figyelmeztetett az orvos három terhességénél is, hogy vélhetően sérült gyereket fog a világra hozni, ezért mindhármat elvetette, ezzel szemben örökbe fogadott négy egészségeset és nagyon boldogok együtt.
A hölgy amúgy maga is majd kicsattan az egészségtől, az életerőtől. Ennek ellenére neki eszébe sem jutna gyereket szülni. Erre a mocskos világra? – mondja.
Két útja van tehát a nemzetnek: vagy elkorcsosul, vagy elfogy. Jaj nekünk!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
