GNL911

1.

Beszállok egy feneketlennek tűnő autóba, amelyet rajtam kívül jól ismert külföldi és hazai zenészek töltenek meg. Nem egy hatalmas jam-sessionre készülnek, hanem arra, hogy birtokba vegyenek egy szeméttelepet, amelyre rengeteg értékes holmit dobáltak ki, talán még hangszereket is találnak ott, vagy olyan anyagokat, amelyekből egy klubházat vagy egy stúdiót is fel lehet építeni. Időnként a kocsi megáll, újabb és újabb zenészek szállnak be, de mindenkinek helyet szorítunk.

Megérkezünk a terepre, ahol már ott vár egy másik banda, élükön a színész körökben csak Őrültként emlegetett K.L.-lel, elmaradhatatlan kendőjével a fején. Körülvesznek bennünket fenyegetően, kezükben botokkal és lécekkel. Zenész barátaim, köztük F.K., akinek minden testvérét másképp hívták, bíztat, hogy szálljak szembe velük. Több se kell nekem, máris nekik rontok, egymás után töröm apró darabokra a kezükben lévő fegyvereket. De a legjobban K.L-t alázom meg: nagy szögekkel kivert lécét egyszerűen összehajtogatom és ettől az agyvérzés kerülgeti. A többiek lelkesen tapsolnak, de nem segítene egyik sem. Észre sem veszik, hogy az ellenbanda tagjai körbezártak, és nincs menekvésem. Ekkor azonban megjelenik egy özönvíz előtti motoron a muzsikus aki bár túl öreg a rock and rollhoz, de túl fiatal a halálhoz, és rémisztő berregésétől hanyatt-homlok menekülnek a gonoszok. Nekiláthatunk hát a szemétdomb birtokba vételével. Én máris találok egy csodaszép Fender Telecaster basszusgitárt, amire mindig is vágytam.

2.

Rómában járok, a régi iskolám, a Lycée Chateaubriand környékén. Némi felháborodással tapasztalom, hogy átkeresztelték az iskola dombjára vezető utat, mert valami előkelőség megvette. Minden további nélkül letépem a falról az új utcanevet és visszaállítom a régit: Via di Villa Ruffo.  A 27-es szám, az iskola kapuja alól nagy éljenzés fogad, egy ismerős hang ékes magyarsággal mondja, hogy mindig is tudta, hogy egyszer sokra fogom vinni. Ő a régi matektanárom, M. Roger Attias, aki sok-sok évvel ezelőtt feleségével együtt autóbaleset áldozata lett. Magyarul ugyan nem tudott, de ő volt az egyetlen tanár a ’Briand-ban, aki hibátlanul ki tudta ejteni a nevemet. A sasorrú, szemüveges, sovány, erősen kopaszodó tanár most is olyan hevesen gesztikulál, mint a hajdani órákon. Én is nagyon megörülök neki, és arra kérem, hogy bizonyítsa be: nincsen hülye matekos, csak rossz tanár, és emlékszem, hogy nála egészen tűrhető voltam én is, csak később utáltatták meg velem rémálom-szinten ezt a tudományt. M. Attias egy rendkívül bonyolult képletet mutat, amit én szinte azonnal meg is oldok, még gondolkodási időt sem kérek. Ez annyira boldoggá tesz, hogy kézen fogom a tanár urat, majd a lejtős utcán az Alouette című francia népdalt énekelve seggen csúszunk le egészen a Porta Flaminiáig…