GNL911

Egy magyar hittankönyvben a homoszexualitást halálos bűnnek tanítják a negyedik általános iskolás gyerekeknek. Kitör az on-line botrány,  a Facebookon egy zsidó reformközösség aláírás-gyűjtés kezdeményez felekezettől függetlenül. Közben éles vita kezdődik arról, hogy Ferenc pápa homofób-e, mert azt mondta, hogy a Vatikánban nem a melegek, hanem a különböző lobbyk jelentenek problémát, továbbá azt, hogy ő hogy jönne ahhoz, hogy ítéletet mondjon egy meleg útkereséséről?  A botrány kitörésének napján a köznek mondott televízió levetítette a Szerelem és egyéb katasztrófák című filmet, amelynek szinte valamennyi férfi szereplője meleg, vagy annak hiszik, az egyik női főhős folyamatosan drogozik vagy space-cake-et eszik, a másik női főhős alakítója pedig a drogozásba halt bele. Vajon utólag lesújt-e a médiahatóság és az anyaszentegyház?

Villamoson utazom, kezembe szorongatom a jegytömböt, de csak akkor jutna eszembe kezelni, amikor már az ellenőr szólít fel erre. Hiába magyarázom neki, hogy elgondolkodtam. Nem hiszi el. Vagy nem hiszi, hogy vannak még gondolkodó emberek? Leszállok, három kiskamasz közeledik felém fenyegető mosollyal, lökdösnek, megpróbálnak mögém kerülni, de inkább felébresztem magam. Amikor visszaalszom, szokatlan módon ugyanazon a környéken vagyok, közel gyerekkorom egyik színhelyéhez. Megint jönnek, mindegyik lámpaernyőt tesz a fejére, azzal álcázva magát, de leleplezem őket idő előtt. A házban, ahová bemenekülök, mindenféle értelmetlen nyelveken beszélnek, végre meghallok két nőt olaszul beszélni, velük szállok be egy liftbe, amelynek ajtaja egyenesen a szabadba nyílik. Ott egy fa alatt egy hajléktalan ordít népdalra emlékeztető hazafias dalokat, azért szórok neki valami aprót.

Egy kocsmába ülök be, hátha tudok még ott írni, mint régen, bár azóta még tovább romlott a kézírásom. Leül mellém egy nő, enyhén ittas, még sosem láttam itt, és kéri, hogy rendeljek neki egy italt. Alig van pénzem, de mégis kérek neki egy pohár vodkát, hátha elég lesz neki. Közben írok tovább, mire ő felhúzza magán a pulóvert és biztat: fogjam meg jó erősen a melleit, mert még a pia ellenére sem váltak löttyedtté. Rendben, mondom, de aztán hagyjon írni. Egy darabig csendben is marad, de aztán kéri, hogy kísérjem haza. Ráállok, elvégre ráérek, az írásnak még már úgy is lőttek. Felmegyünk a lakására, kéri, hogy fürdessem meg, aztán azt csinálok vele, amit akarok. Így is történik minden. Elalszom az ágyában. Arra ébredek, hogy iszonyú erőszakosan csengetnek. A rendőrség. Egy meztelen nő esett ki az ablakon ebből a lakásból, vélhetően megerőszakolták, majd kidobták. Védekezni sincs erőm. Felöltözöm és követem a rendőröket. Pedig többé- kevésbé ártatlan vagyok, de még nem tudom, hogy milyen védekezést találok ki, mert a nő búcsúlevelet nem hagyott, ujjlenyomataim és egyéb nyomaim rajta, azt meg nem tudom bizonyítani, hogy aludtam, amikor kiesett. Vajon a kocsmában ismerte őt valaki? Vagy találhatok-e egy embert, aki tanúsítja nekem, hogy a halálra készült? Vagy nem lehet-e, hogy a nő valóban meg akart halni, mert elege volt a férfiakból és így akar bosszút állni az elsőn, akibe belebotlik? És éppen én lettem volna az?

Sok-sok évvel ezelőtt a valóságban is előfordult, hogy találkoztam valakivel a kocsmában, aztán a hölgy nálam aludt úgy, hogy semmit sem tudtam róla. Talán a tudatalattim így hozta tudomásomra, hogy micsoda veszélyeknek tettem ki magamat élete ama, szerencsésen lezárult korszakában?

Egy művész szomorú fákat rajzol egy téren, aki arra jár, mindenki kineveti, hogy sírnak a fák. A művész azonban megmutatja nekik, hogy minden fának külön arca van, amellyel mindenki szembenézhet. Néhány járókelőben bennakad a nevetés. Álmodom mindezt, amikor már az ősi fákat is pusztítják Budapesten.    Kezdem felfogni, hogy miképp asszisztálhatott a magyar társadalom nagy része 1944-ben a Holokauszthoz...az sem rázná fel a legtöbb magyar embert, ha saját kivégzésére vezetnék.

Kitöltöttem egy nemzetközi tesztet, amelynek alapján kihozták, hogy én a lelkem mélyén svéd állampolgár vagyok. Ezen még nem gondolkodtam, de tudom, hogy gyerekkoromban szerettem volna svéd király lenni és Gösta Knutsson Kóbor Mukija (Nalle Lufs) volt az egyik kedvenc könyvem. Jártam is vagy 41 éve Svédországban, nagyon szeretem a nyelvet hallgatni Bergman filmjeiben, csodálatosan a tájak az országban. Rajongtam Bibi Anderssonért, és imádom Max von Sydow-t. Egy időben szerettem a svéd hokit, amikor még néztem hokimeccseket, később csináltam interjút Thomas Ravellivel és Thomas Brolinnal, amikor Magyarországon jártak. Ellenben ki nem állhatom az ABBÁt és Yngwie Malmsteenért sem vagyok oda, pedig őt még élőben is láttam játszani. Ha Zlatan lehet svéd, én miért is ne lehetnék? Persze Életemet úgy sem tudnám oda csábítani, mert ott az év nagy részében hideg és sötét van, ő pedig a fényt és a meleget szereti.

A siklósira emlékeztető várba kirándulunk Életemmel, akinek kedve támad lőni, mint egykor Amáliának. Ehhez azonban különleges engedély kell, ő ott marad az egyik udvarra néző szobában, én pedig utána nézek, hogy mit tehetek ez ügyben. Egy irodahelyiségbe küldenek, onnan egy másikba, onnan egy harmadikba, végül kiderül, hogy senki nem tud semmit. Ekkor azonban megjelenik egykori főszerkesztőm, akivel közel negyedszázadot dolgoztunk együtt, majd ő segít megoldani a problémát. Kocsijába invitál, és elindulunk – egykori szerkesztőségünk régi épülete felé. „Itt ismered a járást, a második emeleten van a pénztár, annak az ablakából lehet lőni” – mondja az öreg kolléga. És mit az a Jóisten, Életem már ott is vár, egy 18. századi karabéllyal a kezében. Már csak a célpontot kell kiválasztani. A bőség zavara kínálkozik…

Médiatörvényünk rendkívüli gondot fordít arra, hogy a kiskorúak nyugalmát semmi se zavarja meg. Nemhogy egy jóízű pornót, még egy szép pucér női testet sem nézhetnek meg a neten úgy, hogy ne kelljen igazulniuk korukat. Csak a szép és a jó marad számukra a világból. Amíg ki nem nyílik a korhatáros karika által letakart szemük.

Paul atya meglátogat minket, meglepetésnek szánja, nem tudja, hogy tudunk érkezéséről. Egy lépcsőházban köszönök rá, szinte megijed, szemén látszik, hogy álmos, valószínűleg autóval jött egészen Toszkánától. A lépcsőház egykori munkahelyemet idézi, ahogy azonban feljebb megyünk egy emeletre, egy ötcsillagos luxusszálló bárjában kötünk ki, az ablakokon kinézve azonban rájövünk, hogy a szállodát beépítették olyan ókori falak közé, ahogyan a római Santa Maria degli Angelit Diocletianus termáiba. Pault azonban semmi sem zavarja, és a bárban tartja meg aznapi miséjét, bordó pólóban.

Csodálkozva néz rám a házban egy szép, ápolt öregasszony. „Maga ebben a házban lakik?” – kérdezi. „Igen – felelem – húsz éve.” „Én is pont húsz éve lakom itt” – mondja az idős hölgy, a kezdeti bizalmatlanság elmúlik az arcáról. Aztán aznap még egyszer találkozunk. Úgy látszik, most jött el az idő, hogy megismerjük egymást…