GNL911

Dolgozni indulnék, Életem marad, mert bejelentkezett hozzá valaki, aki rábízná kisgyermekét. Valóban, érkezik is az anya a babával, de utána egymást követően jönnek az újabb szülők gyermekekkel, majd elkezdenek betolni a lakásba magatehetetlen öregeket is. Annyian lesznek, hogy elbúcsúzni sem tudunk egymástól.

Egy vidéki tanyára vetődünk, ahol nyugalmat, békét szeretnénk. Éppen csak szétnéznénk az állatok között, amikor ide is betódul egy óriási vendégsereg, pedig csak szüleimet vártuk. A hivatlanok, akik azt állítják magukról, hogy valamennyien rokonok, elözönlik az istállókat, és azonnal enni akarnak, miközben mindent pocskondiáznak, bármit teszek, mert én úgy is csak rosszul csinálhatok mindent. Apám közben a konyhában szorgoskodik, és mindenáron arról akarna meggyőzni, hogy az eddiginél sokkal több húst kell ennem, úgy, mint régen, és nem érti meg, hogy annak az időnek már vége.

Valahogy bemenekülünk Életemmel a lakrészbe, bár ott is tele van vendégekkel minden szoba, de azért egy kicsit el is tudunk különülni, még akkor is, ha négy ismeretlen nő ide is követ minket. Jobb híján igyunk, gondolom. Kinyitom a bárszekrényt, és látom, hogy a néhány órája még bontatlan üvegeinknek legfeljebb az alján maradt egy kis ital. Zugivó van közöttünk! – ordítok, mindenki a másikra néz…

Egy hegytetőn találok menedéket, két nagy, amerikai típusú papírzacskóban viszek magammal ennivalót. Jön egy hatósági ember, őrizetbe vesz, és még azt sem engedi, hogy a zacskókból bármit kivegyek.

Végül megszököm és a Moszkva téren bolyongok. Hamiskártyások üldöznek állítólagos adósságom miatt. Csak a sínek között menekülve tudok egérutat nyerni. A kanyarból egy tűzpiros, nagy sebességű vonat közeledik…