Egy teljesen üvegből és tükrökből álló házban várok a liftre, amely úgy működik, hogy a falára kell szorítanunk nyitott tenyerünket, és annak vonalainak olvasatára indul el.
Ketten szállunk be a liftbe egy húsz év körüli lánnyal. A módszer annyira meglep, hogy még beszállás után is nyitott tenyeremet nézegetem. A lány, aki háttal áll nekem, lát a tükörben, és ironikus mosollyal megjegyzi, hogy nem fél a szatíroktól. Gyorsan megnyugtatom, hogy nem szatír vagyok, hanem újságíró, aki először jár ilyen helyen, ezenkívül óraadó főiskolai tanár.
A lány erre felém fordul, nagyszerű, úgyis újságíró szeretnék lenni, mondja, és ezennel az Ön tanítványául szegődöm.
Megérkezik a lift, kijutunk az utcára, ezek szerint a föld alatt voltunk. Elindulunk ketten, és séta közben belekezdek az első kurzusba, az újságírás eredetébe. Ahogyan sétálunk, egyre többen csatlakoznak hozzánk feszült figyelemmel, a végén már egy húsz főnyi csoport követ és lesi szavaimat.
Már jó ideje sétálunk így, amikor érzem, hogy kezdek elfáradni. Javaslom, hogy szálljunk fel egy villamosra. A Nagykörúton vagyunk, de még jóval a Combino előtti időkben. A villamoson folytatjuk az előadást, időnként átszállunk egy másik kocsiba, mert jegye senkinek sincsen. Ellenőrök így sem zaklatnak minket, ellenben egy idősebb, úri hölgynek látszó egyén ránk sivalkodik, hogy azonnal hagyjuk abba ezt a csoportos koldulást. Mielőtt bármelyikünk megszólalhatna, az egyik ülésről felemelkedik egy szemüveges, szakállas fiatalember egy szál gitárral: „Bocsánat, a koldus én vagyok” – mondja, leteszi kerek posztósapkáját a földre és játszani kezd, mi pedig bekapcsolódunk valamennyien az énekébe…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
