Egy gyógyfaluban vagyunk Életemmel, hogy kipihenjük az elmúlt évek stresszét. Közeledik a vacsoraidő, már indulnánk vissza a szállodánkba, amikor meglátok egy olyan szövevényes homokvárat, mint amilyen én építettem gyerekkoromban a tengerparton. Bámulom a mesteri építményt, amelyet alkotói otthagytak, hiszen az alkotás öröme az érdekes, nem az eredmény, nem tudok vele betelni.
Életem hagyja, hogy gyönyörködjem, megbeszéljük, hogy a vacsoránál találkozunk.
Eltelik talán egy negyedóra, amikor visszaérek a várkastély-szerű szállodához, de eltévesztem az épületet, mert a közelében van egy ugyanolyan épület, ahol múzeumot rendeztek be. Már csaknem záróra van, mégis elindulok felfelé az egyik lépcsőn, közben belebotlom egy aggregátorba, amely előbb szikrákat kezd szórni, majd lángra lobbantja a földszintet. Eszeveszett futkározás kezdődik, mindenki menti a menthetőt, én is beszállok, hogy ezzel is leplezzem hibámat. Szerencsére sikerül a lángokat megfékezni, komoly kár sem keletkezik, a portás pedig odasúgja, hogy a jegyzőkönyvben villámcsapásként könyvelik majd el és átnyújt egy ingyen jegyet a következő tárlatra.
Kifelé indulok, amikor meglátok egy ismerős alakot, meghallok egy ismerős hangot, amelyet 40 éve nem hallottam. Mintha gyerekkori nagy reménytelen szerelmem, a Cárnő lenne, aki Angela Davis-frizurájával, afrikaias ajkával olyan volt, mint egy gyönyörű néger nő, aki tévedésből született fehérnek. Közös rajongásunk tárgya volt a Rolling Stones, sokáig ha őket hallottam, mindig a Cárnő jutott eszembe. Csakhogy neki arany színű hajkoronája volt, ez a hölgy pedig enyhén vöröses-barna. Még háttal van nekem, meg akarom szólítani, ő azonban megfogja a kezemet, mintha tudná kivagyok, felém fordul, és csodás mosolyával magához ölel. Azt hiszem, én tudok többet róla, egyetemi tanár, a piaci trógerből lett önpusztító kortárs író életművének elsőszámú gondozója lett. Ám kiderül, hogy ő is mindent tud rólam, egészen részletekbe menően, pedig a 40 év alatt összesen két levelet váltottunk, már bőven felnőtt korunkban. Hív magával, nem engedi el a kezemet sem, úgy örül nekem, mint még soha. Felvisz egészen egy domb tetejére, onnan már nem mehetek vele tovább, mert nagyon rögös az út, ő is lerúgja szandálját, hogy mezítláb menjen tovább. Akkor nézek végig rajta először, teste most is 18 éves, mindössze egy lazán horgolt fekete ruha van rajta, amely kicsi melleit szabadon is hagyja és átsejlik fehér bőre, és sötét háromszöge. Soha nem láttam így, sőt, még elképzelni sem mertem őt.
A Cárnő alakja lassan a távolba vész, én még ácsorgok egy darabig a dombon, majd érzem, hogy valakik lökdösnek lefelé egy lépcsőn, mert éppen az útjukba állok. Egy kínai házaspár az. Nem haragszom rájuk, elvégre Életem már vár rám. Ránézek az órámra, és legalább egy órával kevesebb van, mint amikor Páromtól elváltam. Sőt, úgy látom, hogy a mutatók visszafelé mennek…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
