GNL911

 Történelem előtti hanglemezek, mágneses szalagok.”hieroglifák az optikai lemezeken, és az emlékező digitalizálás, ami akadozik. A tárolás, a szoftverek, és a rögzítések formáinak gyors elavulása széleskörű „technológiai Alzheimer-kórt” ígér: a „Digital Dark Age”-t ( a digitalizálás sötét kora) A kifejezés az 1990-es években jelent meg, a középkor elmaradottságára utalva, amikor a tudás továbbítása a kolostorokban remeteként élő tudósok legfőbb tevékenysége volt.

Az eddig különböző hasonló anyagokra tett feljegyzések (a kőtől a papírig, a papiruszon, a pergamenen, a bambuszon és a selymen át) öröksége annyira megsokszorozódott, (videó, foto, audio) hogy azok technikai és gazdaságos megőrzése immáron kritikussá vált. A legismertebb példa a NASA által 1976-ban a Viking szonda által a Marsra küldött nyilatkozatok sorsa: tíz év telt el és már olvashatatlanok

A vörös bolygóra való hivatkozás nélkül, Alain Bonardi zeneszerző, és az Ircam, zenei informatikára specializált intézet kutatója éppen a már elkészült zenei darabok fenntarthatóságán dolgozik a hang átalakításának folyamatától kezdve. ”Mostanáig nem találkoztunk megoldhatatlan feladatokkal, de ez megtörténhet”- mondja Bonardi és példának hozza fel Marc André Dalbavie 1986-ban csak mélyhegedűre alkotott szerzeményének átalakítását elektronikus és hangszeres együttesekre a DX7 Yamaha szintetizátorok segítségével. 2008-ban ennek a műnek az előadását kérték az USA-ban. Akkor merült fel a probléma a digitalizált résszel kapcsolatban.” Létre kellett hozni a szintetizátor hangmintáiról egy adatbázist, egy rácsos mintafelvevőt és kategorizált fájlokat, annak érdekében, hogy a számítógép megfelelő időben léphessen be.”

Az elavulás elhárítása tehát prioritás. Az abszolút fegyver, amit „Faust”-nak neveznek, egy olyan formátum, amely helyettesíti a grafikus jelek szórakoztató nyelvét a matematikusok által egyetemlegesen dekódolható formális takarékossággá. Ezt a „Faustot” kellene a jövőben csatolni minden partitúrához menlevélül, mint az egyiptomi sírokban az amulettekkel tették.

Az idő múlásával járó károk elbizonytalaníthatnak egyes zeneszerzőket. Mások azonban, mint Michael Levinas, ellenkezőleg, alkotásai lényeges feltételének tartja.” Elfogadjuk a halál kockázatait, az egyenlőtlen sorsokat! Nem vagyunk-e mindnyájan az elavulásra beprogramozva? Egy zene, amely nem függ a helyreállítástól, az eltűnés aggodalmától, a szó teljes értelmében aktuális”- mondja a zeneszerző.

Pierre Boulez, a nagy kortárs zeneszerző, a College de France-ban  „Emlékezés és alkotás” címmel tartott előadását így kezdi:”Úgy tűnik, hogy amikor az   idő múlásával az emlékezet egyre jobban terhelődik, abszolút sürgetővé válik a felejtés” Emmanuel Hoog, az AFP elnöke rámutat, hogy „ a kollektív emlékezet válságban van, telítődik, és egyúttal elveszíti a vonatkozási pontokat. Mindent megjegyezni, annyi, mint semmit sem jegyezni meg”

Mint valaha Candide-nak a kertjét, úgy nekünk is gondozni kell az emlékezetünket. Pierre Lemarquis író és neurológus, akinek meggyőződése, hogy a zene gyümölcsöző hatású agyunk működésére, attól tart, hogy „a digitális gondolkodás” egyszer nem alakít-e át bennünket egy üres héjjá? Cicero számára az emlékezés művészete része volt retorikájának. Ő is félt attól, hogy az írás nem ösztönöz-e az emlékezet elveszítésére. „Minden alkotás, legyen az művészi vagy más, megérzésből ered, és analóg emlékezetünkön alapul” Végül humorosra fordítva a szót: „ Ha ma olvasnánk Dante Poklát akkor az új elkárhozottak azok lennének, akiknek a digitális memóriája nem engedné meg, hogy felejtsenek”