Reggeli kávénkhoz bekapcsoljuk a tévét Életemmel, és egy Rómáról készült úti filmet vetítenek. Mindketten felsóhajtunk, hogy de jó lenne ismét ott lenni.
Az volt az első közös külföldi utunk alig egy évvel azután, hogy megismertük egymást, akkor esküdtünk egymásnak némán örök hűséget az Ara Coeli templomban és akkor zarándokolunk el a Quo Vadis Domine kápolnához, hogy beteljesülésünk első évfordulóján, amely egyben John Lennon születésnapja volt, Életem a Legfőbb Szeretet jelével megáldjon engem. Tudósító Barátom is tudta, hogy ez az út örökre eldönti életünket, ha eddig még nem dőlt volna el, hiszen, mint mondta, „Róma a Nagy Kerítő”-
És akkor döntünk, hogy most azonnal felkerekedünk, nem törődünk senkivel és semmivel, nem érdekel a munka sem, utazunk.
A készülődés és a repülőút képei kimaradnak, már a Colosseum körül sétálunk, ahol az egyik mellékutcában sok kis elektromos autó várakozik, körülötte emberek. Egy nő kiválik a csoportból, és egy kulcsot nyom Életem kezébe. Rájövünk, hogy ez autóvezetési vizsga. Szerelmem előbb megérti, mint én, hogy miről van szó, azonnal választ magának egy autót, és beleveti magát a római forgalomba, mielőtt egy szót szólhatnék, és tökéletesen teljesíti a vizsgafeladatot. Jutalmul megkapjuk az autót. Ezzel megyünk szállásunkra, egy borostyánoktól benőtt villába a Városon kívül. Ajtaja tárva-nyitva, láthatóan csak ránk vártak. Már éppen elhelyezkednénk, amikor belép Fotós barátom, és szeme sem rebben, hogy ott vagyunk. Éppen nagyfia igazolását intézte az AS Románál, kell egy irányító a Farkasoknak, ha Totti egyszer abbahagyja a focit.
Minden tehertől megszabadulva indulunk el gyalog, szelíd lankák között, amikor közeledik az idő, hogy szüleimmel a szokásos esti telefonbeszélgetést lebonyolítsuk. Mivel nekik sem szóltunk, először azt mondom, hogy azért hívom őket mobilon, mert a nagy esőben beázott a vezetékes. Aztán, miután fagyizni hívnak minket az óbudai központba, bevalljuk, hogy elugrottunk Rómába egy hosszú víkendre. „És mi lesz a munkával?” – kérdezi meglepetten Édesanyám. „Megvár” – felelem, tőlem szokatlanul.
Leszáll az este, és mi önfeledten bóklászunk a Campo de Fiorin, ahol a kedvünkért még alkonyat után is nyitva tart a piac, szívjuk magunkba a gyümölcsök és a halak illatát, és egy szép friss, ropogós kenyérért térünk be a La Carbonara melletti pékségbe, a Vidám Fiúkhoz…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
