Szibériában, a Kárpátok városaiban gyakran előfordul, hogy a medvék lejönnek a hegyekből, kijönnek az erdőből, aztán felborítják a kukákat, hogy ennivalót találjanak bennük, néha még a házakhoz is betörnek. Aztán visszatérnek szabad lakhelyükre.
Egy óbudai zenés kocsmába is betört egy szabad Medve, akire évtizedek óta vadásznak. Éhes volt és szomjas, mégsem vegyült el a hangoskodó, önmagukba feledkező italozók, a pultok előtt tolakodók között, akik legfeljebb csak látták hatalmas, jóságosan félelmetes alakját, de nem hallották ki dörmögéséből intéseit.
Hogy csupán a buta véletlenen múlik, hogy kiből lesz vadász és ki lesz a vad és a szerep egy szemvillanás alatt változhat. Mint a júniusi fagyos este, amely egész nap viharral fenyegetett, bár többször kétségbeesetten próbálkozott a világossággal, végül a rosszindulatú elemek meghátráltak.
Hogy a fő- és alvadászok minden időben megtalálják a maguk hajtóit, akik nem kérdeznek, csak mennek és parancsot teljesítenek, és fegyelmezetten sorban állnak azok is, akiknek nincsen más vágya, mint hogy összeszedjék és kiterítsék a vadakat az ünnepélyes fotózáshoz, majd megterítsék a fényes asztalokat, néhány édes morzsa, vagy félig rágott húscafat reményében.
Hogy egy titkosszolgálati mikrofilmnél is vékonyabb az a mezsgye, amely az őrzés és a kíséret között lapul.
Hogy a gonoszok csak a mesékben nyerik el méltó büntetésüket, mert nem vehetik el a gyermekek álmát.
Hogy bárkiből lehet Senki Fia, Fattyú, kopóktól űzött Farkas, csak világgá kell kürtölni.
Hogy bolondnak lenni a legbecsületesebb dolog.
Azért voltunk sokan, akik közelebb merészkedtünk a Medvéhez, mert régóta ismerjük ezeket az intéseit, és volt idő, amikor azt hittük, elfelejthetjük őket örökre. Pedig ő figyelmeztetett, hogy ne veszítsük el éberségünket. És ő most is örömmel elfogadta tenyerünkből a kézzel nem fogható, szájjal nem ízlelhető szeretetet, mielőtt visszatért nyugodalmas erdejébe.
Aznap este sokáig nem jött álom a szememre. Pedig elhessegetni sem kellett azokat a kísérteteket, amelyek oly gyakran felrémlettek, amikor a Medve felbukkant közelemben. Mégis nyugtalan volt a szívem, arcomon lázrózsák égtek, furcsa utóíze lett számban az esti italnak, miközben Életem, akivel több mint tíz éve egymásért hajtunk, hogy mindenünk meglegyen, édes sóhajaival próbált engem is beleringatni békéjébe, ajtót mutatva az odakint dühöngésének.
Lehet, hogy tényleg soha nem lesz vége?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
