GNL911

Egy halálvonaton utazom sokadmagammal, már amennyiben ezt utazásnak lehet nevezni. Mindenki számot vet az életével, próbálja utolsó erejével felidézni és rögzíteni mindazokat a pillanatokat, amelyekért érdemes volt eltölteni valamennyi időt a földön.

Ám a csoda megtörténik: megtámadják a vonatot, és őreink még harcba sem bocsátkoznak, hanem fejveszetten menekülnek. A támadók is eltűnnek egy szemvillanás alatt, velünk sem törődnek.

Akkor megtörténik a második csoda. A koporsónknak szánt vagonok egymás után nyílnak ki maguktól. Miénk a szabadság, mehetünk, ki merre lát, és bár teljesen ismeretlen terepen hagytak minket, ez a legkevesebb, hiszen minden út vezet valamerre.

És akkor megtörténik a harmadik csoda, ami felülírja az előző hármat.

A szerelvény utolsó három vagonja is feltárul, mintha soha nem is lett volna lezárva. És mindegyik színültig van a legkülönbözőbb értéktárgyakkal, a műkincsektől az ékszerekig, a könyvektől a lemezekig, valamint nagy mennyiségben felhalmozott élelmiszerekkel, és még több felesleges holmival, olyanokkal, amiktől lomtalanításkor szoktunk megszabadulni.

Sorstársaim feltámadó életösztöne egy másodperc alatt átalakul egy másfajta életösztönné. Akik néhány perccel korábban még a puszta túlélésért küzdöttek, elborult aggyal és tekintettel vetik rá magukat a nem várt zsákmányokra, és visznek mindent, válogatás nélkül, ami éppen a kezük ügyébe kerül, kezükben, hónuk alatt, a hátukon, mindegy, csak lehetőleg ne maradjon semmi.

Egy darabig csak iszonyodva nézem ezt az esztelen harácsolást, de engem is elkap a hangulat, és én is nekiállok felpakolni magamat a lehető legtöbb felesleges dologgal, már alig bírom, de még mindig csak szedem magamra a terheket.

Én maradok utoljára. Sorstársaim kincseik alatt roskadozva vonszolják be magukat a közeli erdőbe, amelyben semmilyen út nem látszik. Hamar eltűnnek a szemem elől. Utánuk kiáltok, hogy várjanak meg, de már senki sem felel.

Lehet, hogy akaratlan szabadítóink csak erre vártak.