GNL911

A Férfi soha nem lépett félre, mert őrülten szerelmes volt Asszonyába, hosszú-hosszú évek óta még egy színházba sem mentek el egymás nélkül. Ha egy nagyobb rendezvényen elsodorta őket egymástól a forgatag, már nyugtalanok voltak, amikor hosszabb időt, negyedóránál többet kellett egymástól távol tölteni.

Azon az estén egy hatalmas, régi típusú kultúrházban rendeztek koncertekkel egybekötött kirakodóvásárt. Az Asszony imádta a zenét, nagyon szeretett táncolni, még a Férfinak is bebizonyította, hogy ő is tud, bármit is neveltek belé. Remek volt a buli, amikor egyszer csak egy másik férfi megszólította őket és meghívta az Asszonyt, hogy vegyen részt az aznap este kezdődő, három napos képzőművészeti fesztiválon, nem baj, hogy nincsenek nála a festményei, majd az internetről lehívják őket, de neki mindenképpen ott kell lennie. A Férfi is ment volna szívesen, de neki másnap reggel már munkája volt – évek óta arra várt, hogy végre munkát kapjon, nem mondhatta le – így, bár kicsit szomorú szívvel, de elengedte Asszonyát. „Hív bármikor, amikor csak tudsz és én is hívlak, nagyon szeretlek” – búcsúzott tőle az Asszony örökké puha, mégis megtartó ölelésével és eltűnt a sokaságban.

Lassan vége volt az utolsó koncertnek, a Férfi nem sietett haza, hiszen tudta, hogy otthonuk óriásinak tűnik majd Asszonya nélkül. Amikor azonban a roadok elkezdték lepakolni az erősítőket, elindult a ruhatár felé, amikor megszólította őt egy régi-régi kolléganő, akit 15 éve nem látott. Jóban voltak, semmi több, talán egyetlen momentum volt, amikor egy kicsit közelebb kerültek egymáshoz, amikor a Férfit kirúgták a laptól, ez a kolléganő vigasztalta. Mindketten elég rendesen ittak akkor, a Férfi már régen lejött a piáról, és most úgy tűnt, a kollegina is,  jobban nézett ki, mint 15 évvel korábban, ugyanolyan hihetetlen szűk pólót és szoknyát viselt, mint régen. „Nem kísérnél haza?” – kérdezte a nő, miközben a Férfi éppen vette ki a kabátját, de már adta is oda neki ruhatári céduláját, és addig elvette a Férfi kabátját. „Szívesen” – felelte a Férfi gépiesen.

Hamarosan rájött azonban, hogy elég különös kíséretről van szó, hiszen a nőnek autója volt, de a Férfi ösztönösen beült mellé. Már sötét éjszaka volt, számára teljesen ismeretlen tájakon mentek át, és mire megérkeztek egy elegáns kertvárosba, már hajnalodott. Egy gyönyörű villa előtt álltak meg. „Most látom, hogy milyen állati jó Led Zeppelin-pólód van. Cseréljünk” – mondta a nő, és már húzta is le a saját pólóját, és ugyanazzal a mozdulattal a Férfi szájára tapadt, a következő pillanatban már az ölében is ült. Többen körbeállták a kocsit, fehér, fekete, ázsiai emberek, de a nő nem törődött velük. Aztán mindketten kiszálltak, a nő magára húzta a Férfi pólóját, majd búcsút intett neki. „Mostantól bármikor felhívhatsz, akár éjszaka is. És tedd is meg, várni foglak” – mondta, majd bezárult mögötte a kapu.

A Férfi ott állt egy ismeretlen városban, félmeztelenül, kezében a nő pólójával és elindult egy irányba, azt sem tudta, hogy jó felé megy-e. Akkor csapott belé a felismerés: a kabátja ott maradt a kultúrházban, benne minden pénze, iratai és főleg a telefonja. És ráébredt, hogy ebben az érthetetlen szédületben nem hívta fel Asszonyát, aki pedig biztosan várta, hogy félálmából felébressze őt hívásával. Elkeseredetten rótta a völgybe vezető utat, és tudta, hogy a hazatalálás csak a bűnhődés kezdete.

A Férfi ekkor riadt fel. Már világosodott, Asszonya nemrég kelhetett fel mellőle, mert még forró volt a helye. Áttámolygott a szomszédos dolgozó szobába, ahol az Asszony éppen aznap éjjeli álmát jegyezte le. Csókjuk a megszabadító ébredés csókja volt.