GNL911

A Városban vagyok, a Kollégium közelében. Szemben a sárga, egyre jobban lepusztult épülettel hatalmas kirakodóvásár fogad. Ismerem az idős hölgyeket, akik a portékákat árulják, a szakácsnők voltak a koleszban. Standjukon csupa olyan tárgy, ami valamikor az enyém volt, vagy közöm volt hozzájuk.

Megtalálok egy régi, francia kockás, vastag kék füzetet, amelybe verseimet írtam, csak egykori Szerelmemnek mutattam meg őket, némelyik tetszett is neki, de aztán az egészet átadtam az enyészetnek. Ott hever egy régi mikrofonállvány, egy ütött-kopott basszusgitár, amin először gyakoroltam, régi kabátok, ingek. Vissza akarom őket vásárolni, de közlik, hogy már mindent eladtak, csak még nem jöttek értük.

A buszmegálló felé tartok, de előtte mindenképpen be akarok menni egy pillanatra a Gimnáziumba, elképzelhetetlen, hogy itt vagyok a Városban és nem térek be ide. Csak az udvarig jutok, akkor látom, hogy nincsen rajtam nadrág, csak egy hosszú ing fedi a testemet. Aztán nem tudom, hogy előbb néhai angoltanárnőmet, vagy Szerelmemet keressem-e fel, ők a Város két egymástól távoli pontján éltek,  a Tanárnő 20 éve halott, Szerelmem pedig 10 éve elköltözött a Városból.

Felszállok egy helyi járatra, ahol beleütközöm Ügyvéd barátomba, aki szerint már régen el kellett volna hagynom a fővárost, ide vár minden és mindenki, tudna ajánlani egy házat is, ahol nyugodtan alkothatnék.

Meg is mutatja a házat, amely kívülről olyan, mint a Kertváros házainak többsége, a belseje azonban inkább hajóra emlékeztet, nagy a sürgés-forgás bent, mintha a Nemo kapitány hőseit vélném felfedezni, Ned Land szokás szerint verekszik, a Kapitány pedig úgy dönt, hogy vegetárius lesz, és többé nem eszik halat sem. Végre eljutok egy normális szobáig, ahol Életem vár rám, egy csodálatos terített asztallal, mert hamarosan vendégeink lesznek, akik hazatérésemet ünneplik. A ruháim azonban egy belső szobában vannak, ahol mindent belepett a por. Előkapok egy porszívót, de a por egyre csak nő…