GNL911

Péter épp a 42-es villamos után szalad, hogy elérje. Rohant, rohant. Mielőtt felugrott volna, odaintett a sofőrnek, hogy megköszönje türelmét.

A villamoskocsiban négy hely volt szabad. Az egyik egy öreg néni mellett. (Igazából nem is volt szabad, mert a csomagjai utaztak az ülésen. És biztosan rossz néven vette volna, ha Péter azt az ülést választja.) A második egy túlsúlyos nő mellett volt. (Igazából ez sem volt szabad. A nő olyan kövér volt, hogy fenekének egy része átfolyt a másik ülésre. Kényelmetlen lett volna mindkettőjüknek, ha Péter oda préseli magát.) A harmadik egy kisfiú mellett volt. Viszont az anyukája, aki mögötte ült, nem nevelte meg túl jól a gyerekét, mert a gyerek az előtte lévő ülést rugdosta, s olykor még az ülésre is felállt, ha menet közben egy motort látott elszáguldani a villamos mellett. A negyedik ülés közvetlenül az ablak mellett volt. Pont azon a felén, ahova a nap betűzött. De talán pont ez volt Péter szerencséje. Hiszen ha a nap nem süt be az ablakon olyan kellemetlenül, biztosan bámészkodott volna kifelé, s az utcát, és az embereket nézte volna, ahelyett hogy a tőle nem messze ülő lányt kémlelte volna.

A lány gyönyörű, nyári, pöttyös ruhát viselt. Barna haja olykor arcába lógott, miközben Kaffka Margit híres regényét, a Színek és éveket olvasta.

Péter áhítattal nézte a lányt. Úgy érezte ismeri valahonnan, sőt, nagyon közelről ismeri. De nem, az nem lehet. Igazából nem is ismeri! Vagy mégis? Nem értette. Honnan van benne ez az elfogultság a lány iránt? Honnan ismeri ezt a pillantást? Honnan ismeri ezeket a finom vonalakat, melyek a lányt megrajzolják? Honnan? Honnan?

A villamos csilingelt, a Tornász utcai felszállókat sürgette a ki- és beszállással.

Péter még mindig a lányt nézte. Kereste, hogy honnan ismerheti. Olyan gyorsan lapozta a fejében lévő albumot, mely a valaha látott emberek arcait tárolta, hogy még az arca is eltorzult:

Szemével hunyorgott. Szája szélét harapdálta. Fejét vakarta. Lábával dobogott. Orcáját jobbra- balra tologatta. Kiegyenesedett. Összegörnyedt.

A következő megálló: a Bogár utca- mondta be egy kellemes női hang a hangosba.

Megvan! Rájött! Hát persze! Vajon ráköszönjön? Ő felismerte. A lány már biztosan nem emlékszik. Ez csodálatos. Micsoda találkozás. Hát persze!

Péter nagyon boldog volt. A ruhán a pöttyök, a szeme, a vonalak, minden stimmel. Nagyszerű ez az érzés!

Péter kinézett az álló villamos ablakán. Micsoda nyüzsgés! Visszafordult, hogy újra rápillantson a lányra, de az már nem volt ott. Leszállt.

Péter száján mégis mosoly ült. Csodás felismerés költözött szívébe.

(A lányt még előző életéből ismerte. Katicaként találkoztak, s egymásba szerettek. Szárnyaló szerelem volt.)