GNL911

„Bocs, fater” – taszít odébb egy piaci targoncás. Ezt is megértem. Tudom, ezt is meg kell érni. Szembejön velem lila arccal a 70-es évek bálványbandájának orgonistája. Ő is megérte, de ő már régen csak átmenetileg tartózkodik a Földön, ő az az élő, akit vakációzó halottnak neveznek a falfirkáló depisek. „Én már régen itt voltam, csak elmentem újságért” – tolakszik a cipzárosnál egy vörösre püffedt arcú nő. Idősek, fiatalok megállnak nagy szatyrokkal, bevásárló kocsikkal a kereszteződéseknél és hosszasan bámészkodnak, majd leszólják a türelmetleneket. Tavaszi napsütés, orgonát árulnak február 1-én.

Iskolaigazgató vagyok, már vége az aznapi tanításnak. Egy orosz katonatiszt érkezik, és ellentmondást nem tűrő hangon közli, hogy századával elszállásolja magát az épületben. Hirtelen előjön egykor kitűnő orosz tudásom, szívélyesen beinvitálom, csak arra kérem, hogy ne törjenek össze semmit és ne vigyenek el semmit. Ezt megígéri, ellenben azt kéri, hogy az iskola udvarán kivégezhessék azt az öt árulót, akiket előző nap fogtak el. Szó sem lehet róla, ez egy iskola, ahol holnap is tanítás lesz, nem fogják vérrel bemocskolni az udvart. Jó, akkor az egyik folyosón állítják fel a kivégzőosztagot, fenyegetőzik, ez ellen még hangosabban tiltakozom, kezdve vége lenni a szívélyességnek. Ahogy azonban benyitunk az egyik osztályba, ott tucatnyi gyönyörű ázsiai lányt találunk, félreérthetetlen pózokban. Fogalmam sincsen, hogy kerültek oda, de megkönnyebbülök láttukon. Hogy megörülnek nekik a katonáim, lelkendezik a tiszt, az egyiket mindjárt át is karolja, és teljesen elfeledkezik a kivégzésről.

Munkavállalói interjúra hívnak, miközben én is interjúztatok munkaadóként. Amikor az egyiknél már eljutnék valami eredményig, rögtön át kell mennem a másikhoz, így egyikkel sem érek el semmit.

Géppisztolyt nem lehet leírni az adóalapból, ellenben kézigránátot és egyéb kézi lőfegyvert igen – világosít fel könyvelőm. Rendben, én törvénytisztelő polgár vagyok, akkor lassabban fogok ámokot futni.

A mogorva lottóshölgy, az új, gyanakodva forgatja az általam átnyújtott húszezres bankót. Egy fehér lapra dörzsöli, hogy a színeket ellenőrizze, ujjai között morzsolgatja, kapargatja, gyűrögeti, vizslatja szemüveggel, szemüveg nélkül, többször egymás után. Életemben először tételezte fel valaki, igaz, szavak nélkül, hogy pénzhamisító vagyok. Ez már valami, eddig úgy is az volt a baj, hogy széllel szemben, ellenfényben is látszik rajtam, hogy a hülyeségig becsületes vagyok (leszámítva azt, amikor elemeltem egy rágógumit egy boltban egy 50-es IQ-s biztonsági ember orra előtt, mert kíváncsi voltam, hogy észreveszi-e – pedig utálom a rágót – nem vette észre…). Vajon mi lett volna, ha tényleg hamisnak találja azt a bankót, amit nemrégiben kaptam az innen 20 méterre lévő bankból? Akár címlapsztori is lehetett volna belőlem, és elindítottam volna az ország egyik legnagyobb pénzintézetének összeomlását. Végül a hölgy abbahagyja a vizsgálódást, undorral felváltja és odalöki a visszajárót. Még azt sem mondja, hogy bocs, rossz napom van. Pedig nekem is. Amióta fixen ő van, sosem nyerek. Lehet, hogy másutt kellene a szerencsémet keresni?

Valahol Közép-Ázsiában vagyunk, egy falu legnagyobb házában, amelynek egyik fele egy zsinagóga, a másik fele egy mecset. Minket éppen a kettő közötti térben szállásolnak el, így halljuk a zsidó kántor énekét és a muszlim előimádkozót is napfelkeltekor.

Az egyik reggel belenéztem a tükörbe és rájöttem, hogy alaposan megmagasodott  homlokom felett úgy állnak össze-vissza megmaradt hajszálaim, mint Jack Nicholsonnak a Kakukkfészekben. Dilis tekintet tekintetében még hagyok kívánnivalót magam után.

„Képtelen vagyok, képtelen vagyok” – nyöszörgi egy nagy testű, szép arcú lány egy üres, ablaktalan szobában, ahová véletlenül nyitok be. Védelmet keresve ölel át, kapaszkodik belém, csupán egy csuromvizes blúz fedi a testét. Nem tudom, hogy hideg veríték-e vagy pedig most jött be az esőből. Tehetetlen vagyok.

Két hónapon belül harmadszor tör rám minden átmenet nélkül a fojtogató köhögés. A betegségek lelki eredeteinek összeállítása szerint ez azt jelenti, hogy nagyon torkig vagyok valamivel. Elég nagy a választék, hogy mi mindennel.

Egy nagyteremben dolgozom, talán fordítok éppen valamit, amikor megjelenik egy hordárbrigád, se szó, se beszéd, felkapják a gépemet, és a termet hatalmas, faltól falig, földtől mennyezetig tartó, ezer villódzó szemű masinákkal teszik tele, hogy majd azok dolgoznak helyettem is. Tehát holnaptól nincsen már rám szükség. Kezdem megérteni a géprombolókat.

Nyüszítő, bundás félfarkas kóborol az aluljáró bejáratánál. Láthatóan nem tudja, merre, ki után induljon el. Percekig téblábol vinnyogva, aztán megiramodik. Egyenesen ama sarok felé, ahol hajléktalanok vackoltak meg maguknak. Aqualungék tárt karokkal fogadják őt, pedig most látják először. Most már biztosan egy vérből valók.

Sűrűn mozgó fekete foltok fehér háttérrel a szemem előtt elalvás közben. Úgy rémlett, hogy Henri Chomette Öt perc tiszta mozi című alkotásának a végén láttam ilyent. Kiderült, hogy tévedtem. Tovább kutatom az ősforrást.

Megtudtam, hogy hajnali 3 és 5 között a tüdő órái vannak. Eddig úgy tudtam, hogy 3 és 4 között a farkasok órája van, amikor a legtöbben születnek és halnak meg. De lehet, hogy ez ugyanaz, mint az első korty a szabad levegőből és az utolsó lélegzet.

Nagy koncert egy kékes fényben úszó teremben, amelyet itt-ott medencék szakítanak meg, benne viháncoló lányokkal. A színpadon a hosszú évek után visszatért D.B., akit abból az alkalomból köszönt őrjöngve a közönség, hogy túlélte súlyos szívrohamát. A zenekar azonban nem tudja eldönteni, hogy a Space Oddity-ba vagy a Ziggy Stardustba csapjon-e bele, így különös, akusztikus gitáros hibrid keletkezik, amelybe az énekes képtelen belépni.

Egy zegzugos palotában futok körbe-körbe meztelenül, folyosókon, lépcsőházakban, udvarokon, amelyek itt-ott nyílt utcára nyílnak. Találkozom közben emberekkel is, először még próbálom takarni magam, aztán úgy döntök, hogy teljesen mindegy, ki mit gondol. Azért keresem a választ arra az esetre, ha valaki mégis megkérdezné tőlem, hogy miért rohangálok meztelenül, de semmi „üzenet” nem jut eszembe.

Magát tanítványomnak mondó ifjú hölgy egy rendkívüli színházi eseményre hív. Klasszikus szépségű, vörös szőnyeges folyosókon vezet az út az arannyal díszített páholyajtókig. Benyitunk az egyikbe, majd egy másikba, majd egy harmadikba is, és rögtön látjuk, hogy itt egy kuplerájról van szó és nem színházról. Közben észreveszem, hogy a körfolyosó mennyezetén egy sín fut, amelyen egy szitakötő kering. A szitakötő, ahogy közelebb ér, nem más, mint nagy filmrendezőnk, JM, aki kajánul kacag az egészen, lehet, hogy az ő ötlete volt.

A Fuvolalovag fejébe veszi, hogy megtanít engem fuvolázni, elvégre ő is autodidakta volt, miért lennék én nála tehetségtelenebb? Meg is ajándékoz egy hangszerrel, ami azonban inkább miniatürizált basszus-klarinétra hasonlít, és a menedzsere, az idióta rádiós műsorvezető, valamikor protest-song énekes egy kerek kalapdobozt hoz neki toknak. Túllépünk ezen és elkezdjük a dalokat tanulni, de kiderül, hogy a Fuvolalovag pont azokat a számokat felejtette el, amelyeket a legjobban szerettem tőlük. Így aztán én tanítom meg neki őket újra, filhallás alapján.

Barátomnak mondott férfi invitál be házába, hogy családját bemutassa. Bevezet egy nagyszobába, ami úgy fest, mint egy óriási, szinte határtalan beépített lugas. Megszámlálhatatlan ember éli ott mindennapi életét, a legkülönbözőbb etnikumú és vallású közösségek, rengeteg csecsemő, szoptatós anya, önfeledten bulizó tizenévesek. Az egyik sarokban egy nagyszakállú öreg rabbi oktat bölcsődés korú gyermekeket. Még sincsen nyoma sem káosznak, sem hangzavarnak, mindenki él és hagy élni mindenkit, teljes a harmónia.