GNL911

Apámmal sétálunk a városban, amely látszólag nyugodt ugyan, de érezni a forrongást. A régi bölcsészkar mellett mérjük fel a terepet, ott, ahol az elmúlt években a legnagyobb tömeget megmozgató, de békés sétába és hazamenetelbe torkolló tüntetések voltak. Itt most súlyos rendőrkordonok szűkítik a teret, lehetetlen bejutni.

Apám közli, hogy egy nagy betontéren lesz a következő nagy utcai megmozdulás, ahová legalább 800 ezer ember befér. Oda kell mennünk, a Duna túlpartjára, mondom. Apám óva int tőle, mert biztos benne, hogy óriási balhé lesz, az ellenség már készül a forradalmi tömeg lelki és fizikai megsemmisítésére. Tovább megyünk, megpillantjuk a még üres nagy teret, de körülötte látjuk a temérdek fából ácsolt bódét, ahonnan a neonácik majd gyilkos akcióikat indítják, és innen tudják elzárni a város víz- és villanyellátását. Nem lehet, hogy mindig meghátráljunk, egyszer már mutassuk meg mi is, hogy mit tudunk, hogy mit érünk!

A közelben puffadt arcú gazda szónokol egy a kertben félsötétbe burkolózó úri közönségnek, amelyben ocsmány szavakkal szid mindenkit, aki nem az ő fajtája. Körülötte hevesen ugatva rohangál egy kutyának alig nevezhető ronda öleb. A dög gumilabdája kigurul, én felkapom és visszadobom, egyenesen a gazda irányába, aki vérző fejjel terül el. A tenyeremben a gumilabda szépen csiszolt kővé változott. A félsötétbe burkolózó úri közönség megdermed, senki sem indul el felénk.

Apámat végre meggyőzöm hogy a tüntetésen a helyen. Majd Anyámnak azt mondjuk, hogy riportra készülök valahová vidékre. De mi lesz, ha bekerülök a tv-be és kiderül, hogy hol jártam? E probléma megoldását későbbre halasztjuk. Tovább indulunk a Duna irányába, de mintha a folyót messzebbre vitték volna. A város fehér hídja viadukttá vált, amelynek mindkét oldalán ősi romok magasodnak, alattuk szakadékok, mögöttük pedig hol éles, havas csúcsok, hol pedig szinte trópusi sűrűségű erdők. A híd kanyarog, a folyó sehol, mígnem egy sűrű, roppant árkádsor alá érünk, amely egyben egy végtelen erkély is. Ez az Országház, de ilyen perspektívából még soha nem láttuk. Alattunk már gomolyog a tömeg.

Az árkádok alatt rikkancsok kínálnak röplapokat, friss és régi újságokat. Az egyiknek a címlapja mintha ismerős lenne, hát persze, valamikor írtam bele. Ahogyan lapozgatom, rájövök, hogy több egykori lapot összemontíroztak, olyan újságírókat hoztak össze egy szerkesztőségbe, akik valószínűleg soha nem is szívtak volna egy levegőt a másikkal. Közben megjelennek a régi, igazi kollégák, ők is felháborodnak e csaláson, de örülnek, hogy ez ismét összehozott minket. Szerkesztőségi értekezletet rögtönözünk, kiosztjuk a feladatokat a következő 24 órára és lelki szemeink előtt már meg is jelenik rendkívüli, forradalmi kiadásunk.