GNL911

Főiskola, diplomamunkák leadásának napja.  Óriási a sürgés-forgás a hallban, az utolsó pillanatokat is kihasználó lázas diákok. Tudom, hogy az én tanítványaim már leadták a szakdolgozataikat, éppen ezért abba a szobába igyekszem, ahol át lehet őket venni bírálatra.

Az épület azonban teljesen megváltozott, inkább egykori középiskolai kollégiumomra emlékeztet, de azt is éppen átépítik, emeletek félig hiányoznak, munkások és főiskolai alkalmazottak talicskákon tolják a különböző dokumentumokat és a szakdolgozatokat egyaránt. Ott volt a szorgoskodók között kedvenc adminisztrátorom, E. is, kérdezem tőle, merre menjek, de ő sem tudja. Nagy nehezen megtalálom a szobát, odaadnak két olyan diplomamunkát, amelynek szerzői teljesen ismeretlenek számomra, ráadásul olyan témákat írtak, amihez nem is értek. Ez lesz a nagy kihívás, róluk bírálatot írni – gondolom. Haladok lefelé, és az örök Amélie-be ütközöm, és rájövök, hogy hasonlít egykori francia tanárnőmre, akibe 12 évesen szerelmes voltam. Neki volt ilyen szép mosolya, és hatalmas sötét szeme. „Nem is tudtam, hogy Ön is idejár” -  mondom neki magyarul, és ő is magyarul válaszol: „Úgy döntöttem, hogy az Amélie-kultuszról írok, és ragaszkodni fogok hozzá, hogy Ön legyen a bírálóm” – mondja, szeretnék gyorsan egy aláírást kérni a noteszomba, pedig még interjút sem csináltam vele, de kedvesen elutasítja, mert még le kell adnia a munkáját, azt sem várja meg, hogy én adjak neki egy dedikált könyvemet.

Újabb tortúra megtalálni a szobát, ahol leraktam a hátizsákomat. Ez pedig eddig utolsó állandó munkahelyemre emlékeztet, senki nincsen bent, csak mindenütt az általam is szerkesztett történelmi folyóirat példányai hevernek. Sikerül találnom néhány olyant, amely kivételesen nem a második világháborúról szól – a főszerkesztő mániája, hogy ez a téma érdekel mindenkit – hogy hazavigyem szüleimnek. Benéz egy régi kolléga, még kedvencbulvárlapunktól, aki első vidéki sporttudósítónk volt házassága révén, és emlékeztet rá, hogy már évek óta ülök a tőle kölcsönkért Puskin-köteteken. Soha nem kértem kölcsön Puskint, van nekem sajátom, de ráhagyom.

Lent a hallban egy forgó polcon új, lefóliázott könyvek. Az egyik őskedvenc magyar rock-együttesemről szól, akikről mindig szerettem volna magam is könyvet írni, de sosem jött össze. Valaki elkezdi őket gyalázni a hátam mögött, még a nyakamba is köp. Megfordulok, ismeretlen nyikhaj, megrázom, mint Krisztus a vargát, majd két nagy pofont is lekenek neki, amitől sírva fakad. Elegem lesz, elindulok hazafelé.

Az épület előtt áll egy fehér 1200-es Zsiguli, beszállok, indítok. A valóságban nem tudok vezetni, 25 évvel ezelőtt egyszer próbálkoztam, de az akkori körülmények és egy idegbeteg, mindenórás kispapa oktató nem kedveztek e tudás elsajátításának. Azóta sem tudok. Egy ligeten haladok keresztül, amely arra a parkra emlékeztet, amely körülvette egykori francia iskolánkat. Órák után, vagy lyukasórák alatt ez volt az egyik kedvenc fociterepünk, este hajléktalanok, drogosok és kurvák tanyáztak itt. Ennyit már kiskamasz agyunkkal is felfogtunk, az eldobott óvszerek és injekciós tűk láttán. Megállok, mert egy, berlini faldarabot idéző, de csupasz szürke tömböt látok, alatta kőszínpadot, körberakva piros-sárga almákkal. Kiszállok, a fal tövében ott támaszkodik az öreg Hajtómedve, lehetetlen jambósapkával a fején, néhány fiatalabb fickó társaságában. Régen találkoztunk, megörülünk egymásnak. Elindulunk egy hosszú sétányon, beszélgetünk a régi szép időkről, amikor még együtt is dolgoztunk, közben valaki 60-as évekbeli protest songokat kezd dúdolni, és az öreg Hajtómedve elárulja, hogy ezek köré építi fel következő egész estét betöltő művét.

Már jó messzire kerültünk a parktól, egy kisváros szűk utcáin haladunk. Ránézek az órámra, te jó ég, mindjárt hat óra lesz, szüleim várnak vacsorára és nem szeretik, ha kések. Öreg Hajtómedve felajánlja, hogy hazavisz, úgyis egy irányban lakunk. Köszönettel elfogadom. Abban a pillanatban kiáltozásra leszünk figyelmesek, tolvaj, tolvaj, ellopta a motoromat, jajveszékel egy nő, és meg is látunk egy alakot, aki lélekszakadva rohan hóna alatt egy snowboard-dal. Öreg Hajtómedve és cimborái utána erednek, nem is törődnek velem.

A hátamhoz kapok, és elhűlök. Nincs meg a hátizsákom. Benne a noteszom, a határidő-naptáram, mindkettő pótolhatatlan feljegyzésekkel, a szakdolgozatok, a történelmi magazinok. Még arra sem emlékszem, hogy betettem-e a kocsiba, a pofozkodás után annyira nem figyeltem semmire. Ebben bízom, amikor rájövök, hogy fogalmam sincsen, hol vagyok, merre van a fehér 1200-es Zsiguli, hogy bezártam-e egyáltalán. És azt a kocsit úgy kaptam kölcsön egy barátomtól, akinek milliós hitele van rajta…