Az okmánykiváltás mindig élményszámba megy nálam. Vagy hiányzik valami hozzá, vagy nem sikerül jó képet készíteni, vagy valami egészen más. Útlevél-készítésben is volt már vidám esetem, amikor szinte pánikszerűen kellett, némi hatósági segédlettel, újat készíteni, és egy görbe éjszaka után, erősen másnaposan, egy sebtében felkapott vízszintes csíkos pólóban fotóztak le. Egy héttel később Paris-Orly repülőtéren a francia határőr kb. 10 percig hasonlítgatta össze a fotót a valósággal – egy hónappal egy baszk terrormerényletet követően. Most a fotó viszonylag simán ment – bár az ügyintéző hölgy egyfolytában azt hajtogatta, hogy ferde a fejem – ellenben az ujjlenyomatokkal komoly gondjai támadtak.
Miután büntetlen (bár nem bűntelen) előéletű vagyok, még soha nem csináltak rólam ujjlenyomatot. A hölgy kérésemre elmagyarázta, hogy ez egy amerikai-magyar megállapodás miatt van. Az Államokba csak olyan embert engednek meg, akiről ujjlenyomat készült, ezért - akár akarok a Jueszéjbe menni, akár nem – a magyar útlevélbe is kell. Ha nem sikerül, akkor legfeljebb egy évre adnak, ilyennel meg a világ számos országába nem engednek meg. No, egye fene. Ezt valamikor úgy csinálták – láttam krimikben – hogy belemártják a delikvens ujját valami tintába, és a tintás ujjat rányomják egy papírra. De ennek a környezetszennyező módinak vége: egy elektromos, pirosan világító bizbazra kell nyomni az ujjat, lehetőleg jó erősen, hogy az ember majd beszarik az erőlködéstől, mert csak akkor érzékeli az ujjlenyomatot.
Már ha van.
Többrendbeli hasztalan kínlódás után a hölgy feladta, hogy a jobb kezemről ujjlenyomatot vegyen. Szerencsére a bal kezem mutató és gyűrűsujjáról sikerült, így újabb öt évre utazhatok szerte a világban. Faggattam, hogy mi lehet az oka. Be volt krémezve a keze? – kérdezte. Nem, felelem, de nemrég fürödtem. Az nem számít – mondja – mi a foglalkozása? Újságíró vagyok, mondom. Akkor biztosan ezért nincs a jobb kezén ujjlenyomat, a billentyűk lekoptatták…
Erre sosem gondoltam volna. Való igaz, hogy negyven éve írok klaviatúrával, beleszámítva első mechanikus írógépemet, és még néhány évig remélhetően írni is fogok. Ha ez így megy tovább, én leszek az ujjlenyomat nélküli ember, akiről még maga Hudák bácsi sem tudna mintát venni. És ha eltűnnek az ujjlenyomataim, akkor nemzetközi, Európán kívüli viszonylatban megszűnök létezni?
Azért van remény. Mert, autodidakta révén, csak nyolc ujjal írok, a hüvelykujjaimat nem használom. De mi lesz például a hivatásos gépírókkal, titkárnőkkel, a zongora- és a gitárművészekkel, akik mind a 10 ujjbegyüket folyamatosan koptatják? Őket is lenullázzák a vízumhatóságok?
Ellenben még egy dolgot megtudtam ma. Azt, hogy a jobb kezemet erőteljesebben használom, mint a balt írás közben. Pedig balkezes vagyok, igaz, írni, a 60-as évek szellemében, jobbal tanítottak meg. (3-asnál jobb írásjegyem nemigen volt, ma már kézírásom sokszor a magam számára is olvashatatlan, ha nem nyomtatott betűkkel írok). Ezek szerint a balt mégis kevesebbet használtam. Vagy pedig, éppen a természet miatt, könnyedebben. Mert világéletemben dafke gyerek voltam és maradok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
