GNL911

Az oknyomozó újságírás hajnalán keletkezett az írás, melyet elemzésem tárgyául választottam. Egon Erwin Kisch, cseh származású újságíró a tényfeltáró riport műfaj meghonosítójának számít, és a XX. század első felét öleli fel munkássága. Az egész világot bejárt író a "száguldó riporter" nevet kapta kortársaitól, valamint hozzá fűződik a személyes tapasztalat alapján íródott riportok forradalmasítása. Nemcsak a legkülönbözőbb szubkultúrákat tárta a nagyközönség elé, hanem mindezt szókimondó, humoros, költői eszközökkel tűzdelt stílusában tette, mellyel egy különleges egyedi hangot is megteremtett.

A Whitechapel hajléktalanjai közt című írás a Kriminalisztikai kalandozások című kötetben olvasható, mely Kisch 1920-as években megjelent négy kötetéből készült válogatás. A könyvben összegyűjtött cikkek száz évvel ezelőtt íródtak, de hatásukon és sok esetben aktualitásukon az eltelt évszázad nem ejtett csorbát. A hajléktalanok közé bekerülő Kisch újságírói mivoltát elfedve, a beilleszkedés álcáját felvéve tölt el egy napot egy londoni menedékhelyen.

Az alapszituáció tehát adott, egy sajátos szubkultúrába vagy társadalmi képződménybe nyer a lehető legközelebbről betekintést a riporter. A megfigyelés alapossága és a több szempont figyelembe vétele teljesül, de a téma teljes körű bemutatásából hiányzik a tágabb kontextusba helyezés. A hajléktalanok londoni helyzetének általános vonatkozásairól nem esik szó, a riporter a kiragadott menedékszálló példájánál marad (amelyből az olvasónak magának kell levonnia a következtetéseket, és feltárnia a témát érintő további összefüggéseket). A szegénység és nyomor prekoncepciója igazolódni látszik a cikkben, sőt talán az elképzelt méreteket is meghaladja.

Az írásra jellemző a novellaszerűség, az irodalmi nyelvezet és az erős, naturalista képek használata. A főszereplő a riporter, aki E/1-ben éli át az eseményeket, írja le a körülötte történteket, avat be minket a szálláson elhangzó párbeszédekbe. A történet egy párhuzammal kezdődik, melyet a nyomornegyed lakói és a hajléktalanok közt von a szerző, arra kitérve, hogy utóbbiaknak az otthon semmilyen formája nem adatik meg. A whitechapeli menedékhelyre bejutástól követjük végig az újságírót, aki pontos leírást ad a környezetről, az ételről az éjszakáról, leltárba veszi a "lakókat". A történet a másnap reggeli kapunyitással ér véget, amely során kiderül a hatalmas különbség riporter és hajléktalanok közt: az újságíró szabadul, a többieket azonban a külvilágban a fagy öklei várják.

Az objektivitás, a levont és kimondott következtetések egyaránt hiányoznak a szövegből, ezzel eltávolítva az írást a tényfeltáró riport műfajától. Feltehetően a szerző nem is törekedett mindezekre, sokkal inkább egy átélt esemény világát és hangulatát kívánta visszaadni, a további következtetéseket az olvasóra bízva.

Az írás egyes elemei nemcsak teljes szubjektivitásba hajlanak, hanem a napjaink újságírásán számon kért politikailag korrektséget is sokszor nélkülözik. A haláltánc és az elmúlás közvetlen közelében fellelhető koporsók metaforája a hajléktalanok létét az alvilághoz kapcsolja, és semmiféle kiutat nem mutat. A tényfeltárás mélybe hatóan megtörtént, de a borzalmak ábrázolásával a véleményműfajba lépett át Kisch ebben az írásban. Így az oknyomozó riport, a publicisztika és a novella jellemzőit ötvöző mű jött létre, amelynek azonban a műfaji behatárolhatatlanság nem válik kárára.